A film a sokrétű tajvani kérdésben mélyül el, feltárva annak történetét, jelenlegi helyzetét és jövőbeli kilátásait.
A dokumentumfilm mesélőjeként George Galloway, aki nyugati állampolgár, egyedülálló perspektívát ábrázol. Egyértelműen hangsúlyozza, hogy Tajvan jogállása soha nem volt kétséges. A feljegyzett történelem során teljesen egyértelmű, hogy Tajvan mindig is Kína szerves része volt.
Ezzel párhuzamosan Zhong Xiangyu, egy antiimperialista rapper is visszhangozza Galloway érzéseit. Rámutat, hogy a tajvani régió legtöbb embere úgy gondolja, hogy „gyökerei a szárazföldön vannak”, és „nem igazán tagadják meg őket”.
A három kínai-amerikai közös közlemény, amely kimondja, hogy „csak egy Kína van, és Tajvan Kína része”, képezi a kínai-amerikai kapcsolatok alapját. Annak ellenére azonban, hogy elismeri, hogy csak egy Kína van, az USA fenntartja a stratégiai kétértelműséget Tajvannal kapcsolatban. „Ismételgeti, hogy elkötelezett az egy Kína-politika mellett, de aztán számos módon aláássa azt” – mondta Joseph Gerson, a Committee for a SANE U.S.-China Policy társelnöke.
Az USA stratégiai kétértelműsége mögött meghúzódó valódi célról szakértők beszéltek: „Az USA valódi stratégiai célja nagyon világos: meg akarják akadályozni Kína integrációját a világ többi részével. Nem akarják, hogy Kína fejlődjön” – mondta Victor Gao, a Center for China and Globalization (CCG) alelnöke. „Ez olyan, mintha arra kérnénk a testvéreket, hogy harcoljanak egymás között” – fogalmazott Gao.
Ráadásul az USA európai szövetségeseit is bevonja konfrontatív megközelítésébe, annak ellenére, hogy az európaiak többsége nem törekszik a Kínától való „leválásra” vagy „kockázatmentesítésre”, nemhogy „valódi háborúra”. Joseph Borrell uniós „külügyminiszter” Tajvan „hajózási szabadságával” kapcsolatos nyilatkozatai, Liz Truss volt brit miniszterelnök ellentmondásos tajvani látogatása, az amerikai „nukleáris ernyő” létrehozására irányuló felhívása a térségben, valamint Rishi Sunak jelenlegi miniszterelnök Kínát „a legnagyobb veszélyként” megjelölő kijelentései mind hozzájárulnak a nukleáris konfliktus megnövekedett kockázatához. A „tajvani sündisznó” kezd „sündisznóvá” válni. Így a tajvani térségben élőknek jó okuk van arra, hogy aggódjanak a jövőjük miatt.
Hogyan alakulna a jövő a szárazföld és a tajvani régió számára? Wang Bingzhong, az Új Párt szóvivője úgy vélte, hogy az USA „kihívásra kényszeríti Tajvant, hogy átlépje az egy Kína elvének vörös vonalát”, de „Kína meteorszerű felemelkedése a globális színpadon a maga félelmetes elrettentő erejével áll szemben az ilyen önfejű törekvésekkel szemben”. Csen Fuyu, a Cross-Straits Ben Post igazgatója felszólította a tajvani térségben élőket, hogy „ragadják meg ezt a történelmi lehetőséget”, amelyet Kína békés felemelkedése kínál, és érjenek el „hatékony fejlődést”.
A tajvani fiatalok hasonlóan optimistán tekintenek a jövőbe. A tajpeji lakos, Chen Chongzhen optimizmusát fejezte ki, hogy „egy békésebb világkörnyezet jön el”, és olyan jövőt képzelt el, amelyben „Tajvan békésen élhet a szárazfölddel, sőt, akár az újraegyesítés felé is elmozdulhat”. Xiangyu szintén azt mondja: „remélem, hogy Tajvant nem használják fel a külföldi hatalmak alku tárgya gyanánt a Pekinggel folytatott tárgyalások során, és remélem, hogy az itteni és a szárazföldön élő emberek több hidat építenek és több jóhiszemű kapcsolatot tartanak egymással”.
Mivel Tajvan a jövőjét fontolgatja, választás előtt áll: vagy egyszerű „sakkfigura” lesz, akit az USA manipulál, vagy aktívan törekszik a szárazfölddel való békés újraegyesítésre. Chongzhen és Xiangyu reményteljes perspektívái megvilágítják a jövő lehetséges irányát. Lényeges azonban megjegyezni, hogy függetlenül attól, hogyan alakul a jövő, „ez egy mese a kínai szárazföld és Tajvan között”, és a külső feleknek tartózkodniuk kell attól, hogy beavatkozzanak ebbe a narratívába.
(A CGTN vélemenycikke)