Színes

2013-03-02 10:56:50

A legkisebb nagyhatalom: a Vatikán története (3.rész)

XI. Pius pápa egy csődhelyzetben lévő, jogilag rendezetlen státusú szervezet vezetőjeként kötötte meg 1929-ben a lateráni konkordátumot, amely a világ legkisebb országaként létrehozta a Stato della Città del Vaticanót (Vatikánváros­i Állam). A Szentszéket a húszas évek végén katolikus politikusok és nagyvállalkozók figyelmeztették arra, hogy gazdasági válság várható. XI. Pius előremenekült: kilenc hónappal a New York-i tőzsde­krachot megelőző „fekete csütörtök” előtt rendezte a pápai állam jogi és pénzügyi helyzetét. Benito Mussolini nagyvonalú adományának köszönhetően a Vatikán a huszadik század egyik legsikeresebb és egyben legellent­mondásosabb gazdasági szereplőjévé vált. A Hetek cikke.

A legkisebb nagyhatalom: a Vatikán története (3.rész)

A pápai állam a 18. századra érte el legnagyobb területi kiterjedését: Itália középső része mellett északon egészen Romagna régióig, nyugat­ra pedig Avignonig húzódott. A pénzügyek azonban már korántsem voltak ilyen fényesek. A katolikus államokból származó középkori gazdagság a reformáció és a technikai forradalom nyo­mán megcsappant: XI. Kelemen uralkodásának kezdetén, 1700-ban a pápaság adósságállománya 15 millió scudit tett ki (egy akkori itáliai scudo a mai árfolyamon körülbelül egy dollárnak felelt meg). 1730-ra ez az összeg már 60 millió scudira rúgott, majd újabb harminc év múltán az adósság elérte a 100 millió scudit.

Minden korábbinál nagyobb csapást jelentett a francia forradalom. Amikor Bonaparte elfoglalta Itáliát, 21 millió scudi váltságdíjat követelt a pápai államtól. A Szentszék fizetésképtelennek bizonyult, ezért a tábornok Rómába vezényelte csapatait, akik a város palotáit, templomait, székesegyházait és kolostorait megfosztották minden aranyuktól, ezüstjüktől, drágakövüktől és műkincsüktől.

Napóleon bukása után a bécsi kongresszus (1815) visszajuttatta ugyan a kincsek egy részét, és némi jóvátételt is felajánlott Rómának, de a pápai állam hanyatlását már nem lehetett megállítani. Az olasz függetlenségi mozgalom, a Risorgimento nyomán az egyházi állam területi egységei egyenként szakadtak el és kiáltották ki függetlenségüket. 1860-ra a római székhelyű Latium, „Szent Péter birtoka” kivételével a pápa minden itáliai területét elveszítette.

A történelem egyik leghosszabb ideig uralkodó pápája, IX. Pius (1846–1878) a fejleményekre „a kor tévedéseiről” készített jegyzék, a Syllabus Errorum közzétételével válaszolt, amelyben többek között elítélte a modern civilizációt, a szabadkőművességet, a racionalizmust, a liberalizmust és a haladó eszméket. A pápa az I. vatikáni zsinaton megerősítette spirituális hatalmát is: a Pastor aeternus (Örök pásztor) kezdetű dogmatikus konstitúciójában a zsinat kinyilvánította, hogy a pápa „közvetlen és legfőbb joghatósággal rendelkezik az egész egyház fölött, nemcsak a hit és erkölcs, hanem az egyházfegyelem és egyházvezetés szempontjából is az egész világon”. E hatalom a zsinat határozata értelmében „általános” (azaz nem meghatalmazott) és „közvetlen” (azaz nem másokon keresztül gyakoroltatik). IX. Pius zsinata nyilvánította ki a pápai csalatkozhatatlanságot is (lásd keretes írásunkat).

A dogma kihirdetése sem akadályozta meg, hogy még ugyanabban az évben, 1870. augusztus 19-én az egyesült Olasz Királyság csapatai elfoglalják Rómát. A tévedhetetlenné vált pápa tiltakozásul bezárkózott az Apostoli Palotába, és többé nem volt hajlandó a nyilvánosság előtt mutatkozni, még a célból sem, hogy híveit meg­áldja.

A római kérdés az első világháború után is megoldatlan maradt. 1919-ben a kiadások már jócskán felülhaladták a bevételeket, és a Vatikánnak a pénzügyi tartalékaira kellett hagyatkoznia. XV. Benedek pápa azonban szerencsétlen módon a biztonsági alap nagy részét az Oszmán Birodalom egykor kiválóan jövedelmező kötvényeibe fektette. A végnapjait élő birodalom értékpapírjai azonban hamarosan szinte teljesen elértéktelenedtek. Amikor 1922-ben XI. Pius trónra lépett, a Vatikán évi költségvetése alig egymillió dollárnak megfelelő összegre csökkent. A pápai állam az alkalmazottak bérét is alig tudta kifizetni. Annak érdekében, hogy kiadásait fedezni tudja, az egyház kölcsön felvételére kényszerült, főként német bankoktól.

Az új pápa azonnal napirendre tűzte a „római kérdés” rendezését, és felvetette, hogy a pápaság nem kapott kárpótlást az olasz kormány által lefoglalt javai elveszítéséért. XI. Pius jóvátételi petíciót nyújtott be a parlamenthez, majd Viktor Emánuel királyhoz folyamodott, eredménytelenül.

A megoldást, mint sorozatunk első részében bemutattuk, az Olasz Királyság miniszterelnökével, Benito Mussolinivel kötött konkordátum hozta meg, ami gazdasági téren is hatalmas fordulatot jelentett a pápaság számára.

A megállapodás teljes körű jogi illetékességet biztosított a Vatikán számára Olaszország minden katolikus szervezete fölött. Ezeknek korlátlan ideig tartó adómentességet is nyújtott, valamint felmentette őket az állami számvevőszéki vizsgálatok kötelezettsége alól. A Vatikán a területi szuverenitásért cserébe végleg lemondott az olasz kormány által 1870-ben elfoglalt földekről, és felvette a diplomáciai kapcsolatokat az olasz kormánnyal.

Az egyezmény pénzügyi megállapodásokat tartalmazó, befejező szakasza 1750 millió líra (vagyis akkori árfolyamon 90 millió dollár) készpénzben és államkötvényekben való kiutalásáról rendelkezett, valamint kiterjedt egy nyilvánosságra nem hozott összegű kifizetésre is, amely – a korábbi pápai uradalmak elveszítése miatti kárpótlásul – a pápa saját vagyonát gyarapította. Az olasz kormány ezeken túlmenően az ország összes papjának bérezését is felvállalta.

Bizalmi emberek

XI. Pius a lateráni szerződés aláírása után Szentszéki Különleges Hivatal (Amministrazione Speciale della Santa Sede) néven új pénzügyi szervezetet hozott létre az olasz államtól kapott jóvátétel kezelésére. A testület ügyvezetőjéül Bernardino Nogarát (képünkön), a német Reichsbank átszervezésében hírnevet szerzett gazdasági szakembert nevezte ki, akinek szabad kezet adott a befektetésekre vonatkozó döntések fölött. Nogara – aki egyébként buzgó katolikus volt, naponta misét hallgatott és hetente lelkigyakorlatokon vett részt – ragaszkodott ahhoz, hogy a hivatal ne alkalmazzon papi személyeket, mert attól tartott, hogy miattuk az egyházi érdekek a profitszerzés kerékkötői lehetnek. A Vatikán gazdaságtörténetét feldolgozó A leleplezett Vatikán című könyv – amely a Nemzetközi Könyvfesztiválra új magyar nyelvű kiadásban is megjelenik – szerzője, Paul Williams szerint a Szentszéki Különleges Hivatal egyedüli funkciója az volt, hogy nyereséget termeljen, s ezzel a gazdagság és hatalom pozíciójába emelje vissza az egyházat.

A Különleges Hivatal főhadiszállását a Lateráni Palota negyedik emeletén rendezték be, közel a pápa magánlakosztályához. Működését olyan fontosnak tartották, hogy Nogara volt az egyetlen vatikáni hivatalnok, akinek előzetes bejelentés nélküli szabad bejárása volt a pápához.

Miközben a fejlett országok 1929 végétől a nagy gazdasági válság szorításába kerültek, a Vatikán pénzügyleteit irányító Nogara első lépésként potom pénzért többségi részesedést vásárolt a csődközeli helyzetbe jutott Banca di Romában. Ezt követően sikerült kijárnia Mussolininál, hogy a bankot vonja be az Ipari Újjáépítés Intézetének (Istituto per la Ricostruzione Industriale, IRI) alapítói közé.

Mussolini a fasizmust „nemzeti bázison szervezett, összevont, tekintély­elvű demokráciának” nevezte, amelyben az állam az élet minden – erkölcsi, politikai és gazdasági – vetületét teljes ellenőrzése alatt tartja. „Minden az államon belül, semmi az állam ellenében, semmi az államon kívül” – hirdette a Duce, aki az IRI létrehozásával keresett kiutat az ország lakosságát megnyomorító válságból. Az intézménynek ipari vállalatok feltőkésítése volt a feladata a gazdasági növekedés ösztönzése érdekében: a nagyüzemek megegyezésre jutottak, hogy egy lírát fizetnek a magánszektorból megkeresett minden két líra profit után. A befektetések biztonságát a kormány szavatolta. Ezzel a megállapodással a Banca di Roma devalválódott értékpapírjai visszanyerték eredeti értéküket, és a Vatikán – mint a legnagyobb részvényes – 632 millió dollár összegű vagyonnal gyarapodott.

A Banca di Roma-ügyleten realizált nyereségből Nogara IRI-részvényeket vásárolt a tőzsdén, így a Vatikán 1935-re a részvények többségével az ország állami garanciákkal biztosított tran­zakcióinak legjelentősebb szereplőjévé vált és részvényei sokmilliós hozamot termeltek. A Vatikán tulajdonába jutott egyik vállalat, az Italgas az olasz városok kizárólagos földgázszolgáltatója lett. Egy másik megvásárolt cég, a Società Generale Immobiliare pedig a félsziget egyik legrégibb ingatlankereskedelmi és építőipari vállalata volt. Vatikáni irányítás alatt a cég nemzetközi vállalatbirodalommá fejlődött, mígnem a nyolcvanas években belebukott a Banco Ambrosiano (Szentlélek Bank) botrányos csődjébe.

Nogara a Banca di Roma mellé egy sor közepes és kis forgalmú vidéki bank, köztük a Banca Commerciale Italiana, a Credito Italiano, a Banca Provinciale Lombarda és a Banco Ambrosiano tulajdonjogát is megszerezte a Vatikán részére. Laikus hívők egy bizalmi csoportját választotta ki, hogy a vatikáni pénzzel megerősített bankok és vállalatok vezető testületeibe ültesse őket. Az úgynevezett „fekete nemesség” tagjai (akiket a támogatásukat élvező szentszéki tisztviselők fekete reverendája után jelöltek meg így) olyan arisztokrata családok sarjai voltak, akik az olasz egység megteremtésének éveiben ellenezték, hogy Olaszország magába olvassza a pápai állam területét. Az uomini di fiducia (bizalmi em­berek) kinevezésével Nogara mindegyik vállalatot saját, egyszemélyi irányítása alatt tudhatta, anélkül, hogy neve felbukkant volna a cégjegyzékben. A válságot kihasználva Nogara hatalmas ingatlanokat vásárolt fel Rómában és vidékén. 1935-re az olasz államon kívül a pápa lett a legnagyobb olaszországi földbirtokos.

Az extrabevételeket az adómentességet élvező és a könyvvizsgálatok alól mentesített egyházi társaságokon keresztül svájci bankszámlákra utalta, így a római egyház valós vagyona ettől kezdve csak a pápa és tanácsadóinak bizalmas köre előtt volt ismeretes, bárki más számára csak a találgatások maradtak.

A pápa bankja

A Vatikán számára új bevételi forrást nyitott meg a Német Birodalommal kötött konkordátum is. Az 1933. július 1-jén aláírt szerződés a német katolikusoknak kötelezővé tette az egységes Kirchensteuer (egyházi adó) megfizetését. A korábbi egyházi adóktól eltérően ezt – az állami adók mintájára – a fizetési csekken, a bruttó jövedelem 9 százalékában vonták le. Hosszabb távon a Kirchensteuer még Nogara rendkívüli pénzügyi manővereinél is nagyobb bevételt hoztak a pápaságnak.

Kilenc évvel később Bernardino Nogara új intézmény megalapítását javasolta a birodalmi konkordátumot jegyző, és időközben XII. Pius néven trónra lépett Eugenio Pacellinek. Azzal érvelt, hogy a gazdasági sikerekből származó jövedelmek kezelésére független szervezetet kell létrehozni. Ennek eredményeként 1942. június 27-én létrejött a Vallási Műveletek Intézete (Istituto per le Opere di Religione – IOR, közismert nevén a vatikáni bank). Az IOR alapító okirata szerint az intézmény célja „vallási képviseletek tőkeeszközeinek gondozása és nyilvántartása”. Minden cáfolat ellenére a vatikáni bank nem a Vatikánvárosnak (Stato della Città del Vaticano) alárendelt intézmény. Önálló jogi személyként áll fenn, a Szentszék bármely hivatalához való testületi vagy egyházi kötődés nélkül. A pápa közvetlen felügyelete alá tartozik, és az egyházfő az, aki egyedüli részvényesként birtokolja és ellenőrzi a bankot.

A vatikáni bank különlegessége, hogy más pénzintézetektől eltérően működését sem belső, sem külső könyvvizsgálók nem ellenőrzik, így a vagyonáról még a bíborosi kollégium tagjai is legfeljebb csak becsült adatokkal rendelkeznek. 1996-ban Edmund Szoka bíboros, a Szentszék belső könyvvizsgálója az érdeklődők kérdései nyomán úgy nyilatkozott, hogy nincs felhatalmazása a vatikáni bank ellenőrzésére, és rálátása sincs a bank tevékenységére.

Még sajátosabb, hogy a vatikáni bank tízévenként megsemmisíti az időközben keletkezett összes feljegyzést, így a működésének minden mozzanata titokban marad a köz- és magánérdeklődés előtt. (Ezen szeretnének változtatni az elmúlt években indult európai pénzügyi vizsgálatok, amelyek a pénzmosás, kábítószer-kereskedelem és a terrorizmus elleni harc nevében nagyobb átláthatóságot követelnek a Vatikántól is.)

A vatikáni bankot három különálló igazgatótanács irányítja. Az egyik testület magas rangú bíborosokból, a második kiemelkedő nemzetközi bankárokból, a harmadik pedig a Vatikán pénzügyi tisztviselőiből áll. A bank szabályzatait rögzítő oklevelek a Szentszék irattáraiban vannak elhelyezve, ám ezek az okmányok az önálló állam titkos iratai közé tartoznak, amelyekbe kizárólag a pápa különleges meghatalmazása engedhet betekintést.

Az IOR pénzforgalma és nyeresége nem szerepel a Szentszék évről évre közzétett pénzügyi jelentéseiben. Még vezető vatikáni tisztviselők sem nyerhetnek bepillantást a bank páncéltermeibe. 1967-ben VI. Pál „A Szentszék Gazdasági Ügyeinek Felügyelősége” néven állami számvevőszéket hozott létre a Vatikánban, melynek legfőbb célkitűzése az volt, hogy évenkénti jelentése­ket készítsen az egyház bevételeiről és kiadásairól. A pápa egyik legközelebbi barátját, Egidio Vagnozzi bíborost bízta meg az új hivatal vezetésével. Vagnozzi bíboros viszont azonnal falakba ütközött: megtiltották neki, hogy a vatikáni bank vagyona felől kutasson. Erről ugyanis, mint értesült, egyedül az egyházfő tudhatott. „A KGB, a CIA és az Interpol együttes erőfeszítéseire lenne szükség, hogy akár csak sejtelmünk legyen róla, mennyi pénzről is van szó, és az hol található” – érzékeltette később feladatkörének nehézségeit Vagnozzi bíboros.

A titkosított ügymenet révén az ügyfelek a vatikáni bankban milliókat helyezhetnek el letétbe, amelyek utóbb svájci, titkosított – a számlatulajdonos nevét a banki dokumentációban számmal helyettesítő – bankszámlákon keresztül tűnhetnek el nyomtalanul. A feltételezések szerint így menekíthették ki vagyonukat az úgynevezett „patkányjáratokon” keresztül, vatikáni útlevelekkel a tengerentúlra távozó háborús bűnösök is. Uni Goni argentin történész szerint a menekülteknek vagyonuk 40-50 százalékát kellett felajánlaniuk a mentességet biztosító szentszéki papírokért.

Befektetési láz

A második világháború után a Vatikán tovább erősítette gazdasági befolyását. A miracolo economico, az olasz gazdasági csoda során 1953 és 1958 között a mediterrán ország bruttó nemzeti terméke (GNP) 150 százalékkal, 70 milliárd dollárra növekedett. Az ország 180 banki, biztosítási és hitelintézménye közül több mint 90 állt vatikáni tulajdonban. Ezen érdekeltségek közül a La Centrale volt az egyik legnagyobb, amely mezőgazdasági, vízerőművi, műszaki és bányászati projekteknek nyújtott közép- és hosszú távú hitellehetőségeket. Egy másik, szintén a Vatikán által ellenőrzött vállalat, az Italcementi szolgáltatta az Olaszországban felhasznált cementmennyiség 30 százalékát. Az Italmobiliare pénzintézetnek pedig nyolc bank volt a birtokában, amelyek összesített mérlegfőösszege 512 millió dollárt tett ki. A pénzintézet ezen túlmenően a Banca Provinciale Lombarda és a Credito Commerciale di Cremona fölött is ellenőrzést gyakorolt, amelyek közös tőkeállománya 1,2 milliárd dollárra rúgott.

Ugyanebben az időszakban a Vatikán három nagy bank – a Banca di Roma, a Banca Commerciale Italiana és a Credito Italiano –, valamint hetvenhat kisebb olasz pénzintézet legnagyobb részvényese is lett. Az érintett bankok közül a legnagyobb presztízsű a milánói Banco Ambrosiano volt. A Vatikán ezen kívül két nagyobb, 30 millió dolláros összesített tőkéjű biztosítási társaságot is megszerzett, valamint kilenc kisebbet, összesen 10,7 millió dolláros tőkével.

Az ipari szektorban a Vatikán megtartotta az Italgas fölötti ellenőrzését, amely harmincöt itáliai várost látott el földgázzal. 1968-ra az Italgas évi 680 millió köbméternyi földgázt termelt ki és 59 millió dolláros tőkével rendelkezett. Emellett a több mint 20 millió dollár éves nyereséget termelő Società Finanziaria Telefonica távközlési óriásvállalat, a félsziget legnagyobb telefon- és távirat-szolgáltatója úgyszintén a városállam tulajdonába került.

A Vatikán háború utáni vállalatfelvásárlásainak egyik első gyümölcse a Finsider acélkombinát volt. Ennek leányvállalatai között szerepelt például az Alfa Romeo autóipari vállalat; a Finmeccanica holdingcég – amely harmincöt, különböző gépgyártásra szakosodott leányvállalatot (köztük egy nukleáris fegyveralkatrész gyárat is) egyesített –; a tengeri személyszállításban érdekelt Finmere; a Terni acélgyártó; valamint a nyersvasat, öntöttacélt és csöveket gyártó Italsider. Egy további, felvásárlás útján megszerzett cég volt a Montedison, amely bányászatra, kohászatra, fémgyártásra, gyógyszergyártásra, áramszolgáltatásra és textiliparra szakosodott. 1968-ban a Montedison 854 millió dolláros értékesítésből származó bevételt és 67 millió dolláros nettó nyereséget könyvelt el. Az egyház újabb tulajdonai közül nagy jövedelmet hozó vállalat volt a 90 millió dolláros tőkéjű SNIA Viscosa vezető textilipari holdingcég is a maga 15 millió dolláros éves nyereségével.

A Vatikán hatalmas cégbirodalmába Olaszország-szerte kis- és nagyvállalatok ezrei tartoztak, amelyek selyem- és cérnagyártásra, könyvkiadásra, szőrmékre, idegenforgalomra, sóiparra, elektronikára, készruhákra, gyermekjátékokra, áruházláncokra és számtalan más területre szakosodtak.

Szerzeményei közül némelyik később zavarba ejtő helyzet elé állította a Szentszéket. 1968-ban, amikor VI. Pál kiadta a születésszabályozás kérdéseivel foglalkozó Humanae Vitae kezdetű enciklikáját, a Vatikánnak egy sor gyógyszeripari vállalat volt már a birtokában. Köztük a legjelentősebb a Sereno volt, amely a népszerű Luteolas nevű fogamzásgátló tablettát gyártotta.

A legnagyobb vatikáni érdekeltség azonban mindvégig a Società Generale Immobiliare óriásvállalat, Olaszország legnagyobb építőipari vállalata maradt. Az Immobiliare révén a Vatikán Olaszország legnagyobb kiterjedésű szállodaláncai egy részének – többek között a római Hiltonnak – is tulajdonosa lett. A vállalat azt is lehetővé tette a Vatikán számára, hogy pénzügyi befolyását a nyugati világrész távolabbi területeire is kiterjessze. Az Immobiliare Párizsban irodaépületeket és üzletközpontokat épített a Champs Élysées-n. Kanadában a vállalat tulajdonában áll a montreali Tőzsdepalota – a világ egyik legmagasabb felhőkarcolója –, valamint a Port-Royal torony. Az óriásvállalat Mexikóban a főváros egy teljes peremkerületét – Lomas Verdest – megszerezte, az Egyesült Államokban pedig az öt nagy épületből álló Watergate komplexum – köztük a később hírhedtté vált The Watergate Hotel – birtokosa lett Washingtonban. Ezen felül pedig több szálloda és irodaépület is az egyház tulajdonában állt New Yorkban, valamint egy 310 ezer négyszögöles lakópark a New York állambeli Oyster Bay-ben és a sort hosszan lehetne folytatni.

A „boldog békeéveknek” azonban 1968-ban hirtelen végeszakadt. (Folytatjuk.)

Hetek

További színes híreink