Külföld

2014-09-13 08:48:00

Henry Kissinger: Egy világrend halála

Henry Kissinger elemzése korunk legnagyobb válságáról. Tavaly nyáron New Yorkban egy gálavacsorán nemzetközi katonai és hírszerzési vezetők beszélgettek arról, hogyan zajlik majd a Szíria elleni katonai csapás, amely elkerülhetetlennek látszott, miután az Aszad-rezsim vegyi fegyvereket vetett be ellenfeleivel szemben. A vacsorán ott volt Henry Kissinger is, aki egy darabig hallgatott, majd csendben megjegyezte, hogy szerinte Oroszország váratlan ajánlattal áll elő a válság megoldására, miután Moszkvának ugyanúgy érdeke elzárni a tömegpusztító fegyvereket a terroristák elől, mint Washingtonnak. Két hét múlva pontosan ez történt, amiből két következtetés adódik: vagy azért, mert – ahogyan erről sokan meg vannak győződve – a világpolitikát ma is Kissinger mozgatja a színfalak mögött, vagy mert a 91 éves veterán diplomata reálisabban látja az eseményeket, mint számos szakember. A Hetek cikke.

„Akkor tanultam meg értékelni a rendet, amikor 1938-ban a családommal Amerikába költöztünk. Az utcán egyszer csak rádöbbentem arra, hogy már nem kell azt néznem, mikor jön szembe egy nem zsidó fiú, aki csak arra vár, hogy jól elverjen” – így emlékszik vissza Kissinger arra, miként ismerte meg azt, hogy nemcsak a nácik által megvalósított kegyetlen rend létezik, hanem van olyan világ, ahol a rend a törvényességet, az értékeket és a szabadságot védelmezi. Már diákként elhatározta, hogy ezt a rendet fogja keresni a történelemben és később a diplomáciában is. Amikor 1950-ben egyetemi szakdolgozatot írt „A történelem értelme” címmel, ebben megkísérelte egybegyúrni Immanuel Kant, Oswald Spengler és Arnold Toynbee történelemfilozófiáját Descartes, Dosztojevszkij, Hegel, Hume, Szókratész és Spinoza gondolataival, miközben bőven idézett Dante, Homérosz, Milton és Vergilius műveiből.

Ez az ifjúkori, mindent megérteni és értelmezni akaró ambíció hat évtized után sem tűnt el Kissingerből, amint azt a héten megjelent új könyve bizonyítja. A mű címe pontosan az, ami a huszadik század talán legnagyobb reálpolitikusát ma is foglalkoztatja: World Order, azaz Világrend. Igaz, elismeri, hogy „soha nem létezett még globális világrend”, de a második világháború utáni évtizedekben – elsősorban az Egyesült Államok jóvoltából – minden eddiginél közelebb kerültünk ennek megvalósulásához. „Teljesen legyőztük ellenségeinket, majd visszavezettük őket a nemzetek közösségébe. Szeretném azt gondolni, hogy egyedül Amerika volt képes erre” – idézi Kissinger Harry Truman egyik 1961-ben mondott beszédének szavait.

Nem mintha Kissinger osztaná Truman optimizmusát. Mint azt könyvének a Hetekben a múlt héten megjelent részletéből kitűnik (Súlyosabb háborúk jöhetnek. Hetek, 2014. szeptember 5.), a volt külügyminiszter úgy látja, hogy ez a majdnem megvalósult világrend mély válságba jutott, és a háborúk, etnikai konfliktusok, sőt régiók, kultúrák és vallások közötti drámai összecsapások kora áll előttünk. Kissinger arra int, hogy a világnak ma sokkal nagyobb szüksége van a realizmusra, mint bármikor, különösen a Közel-Keleten, ahol az Egyesült Államok által morális célokból elindított, de stratégiailag elhibázott demokráciaexport nyomán világforradalomra törő dzsihádisták igyekeznek összezúzni az Amerika által demokratizálni akart nemzetállamok rendszerét. Az iszlamisták már nem csak arról beszélnek, hogy a térségben el kell törölni a „Sykes–Picot határokat” – utalva a Közel-Keletet brit és francia érdekszférákra, és ehhez lojális új nemzetállamokra felosztó egyezményre. Célkitűzésük, hogy az egész világon megtörjék a szekuláris nemzetek rendszerét, amelyet az iszlám globális győzelme útjában álló legnagyobb akadálynak látnak.

A Nyugat alkonyát várják

Kissinger emlékeztet rá, hogy ez a mély ideológiai konfliktus nem most alakult ki, csak eddig elfedte azt a Közel-Keletet meghatározó világi berendezkedésű arab államok sora. 1947 tavaszán Hasszán al-Banna, egyiptomi órásmester, tanító és autodidakta vallási aktivista nyílt kihívást intézett Farouk király rendszere ellen. A Muzulmán Testvériség alapítója szerint a külföldi befolyás és a szekuláris életformák lealacsonyítják az iszlám társadalmakat, ezért küzdeni kell ellenük. „A Nyugat – állította Al-Banna – kiváló tudományos eredményeinek köszönhetően sokáig állócsillagként ragyogott, de mostanra megromlott és hanyatlani kezdett. Omladoznak alapjai és egyre gyorsuló ütemben hullnak széjjel intézményei és alapértékei.”

A Nyugat alkonya alatt az iszlamista vezető – bár ezt a szót nem használta – „a vesztfáliai világrend válságát értette” – írja Kissinger. „Bár igazi globális »világrend« soha nem létezett, amit ma e fogalom alatt értünk, azt a 400 évvel ezelőtt az évszázados európai háborúskodást lezáró vesztfáliai béke határozta meg. Ennek alapját a független nemzetállamok rendszere jelentette, amelyek tartózkodnak az egymás belügyeibe való beavatkozástól és egymás uralmi törekvéseit a hatalmi egyensúly által tartják féken.”

Utóbb ez a vesztfáliai rendszer az egész világon elterjedt, és „ez jelenti a keretét a nemzeteken alapuló nemzetközi rendnek, amely számos civilizációra és térségre kiterjedt, miután a terjeszkedő európai államok ezt a „tervrajzot” vitték magukkal a hódításaik során. Ezért Al-Banna bejelentése nem kevesebbet üzent, mint hogy itt az idő megteremteni az iszlámon alapuló új világrendet, amely a korábbi vesztfáliai rendszert váltja majd fel” – hangsúlyozza Kissinger.

Al-Banna az iszlám eredeti elveire épü­lő „teljes és minden területet magába foglaló” átalakulásra szólította fel az arab és muzulmán államokat, azt ígérve, hogy ezek az államok teremthetik meg az „iszlám egységet”. Víziójában azt jövendölte, hogy „az igazi muszlim testvériség” terjedni fog, és egymás után megragadja az országokat és régiókat. Úgy képzelte, hogy az iszlám egységet tiszteletben tartó nem muzulmánok „védelmet és egyenlőséget élvezhetnek majd”.

Amikor 1949-ben Al-Bannát Kairóban meggyilkolták, már világossá vált, hogy az iszlamista gondolkodók és mozgalmak többsége teljes mértékben elveti a vallási pluralizmust és a szekuláris nemzetközi rendet.

A törvénytelenség „fekete dobozai”

Amikor az új generáció színre lépett, már a Muzulmán Testvériség is a radikális iszlamizmust képviselte. 1964-ben Szajjid Kutb, a szervezet főideológusa megfogalmazta a máig érvényes alapvetést, és háborút hirdetett a fennálló világrend ellen. „Kutb értelmezésében az iszlám olyan univerzális eszme, amely a szabadság egyetlen érvényes formáját kínálja: a más emberek hatalmától, és az ember által alkotott doktrínáktól való szabadságot, valamint a »faji és bőrszín szerinti, a nyelven és országon, a regionális és nemzeti érdekeken alapuló kicsinyes különbségektől« való szabadságot.”

Kutb szerint az iszlám modern missziója az, hogy mindezeket – vagyis a nyugati típusú kormányzat és a vesztfáliai rend legfőbb építőelemeit – lerombolja, és helyükbe a Korán szó szerinti, globális érvényességűnek tartott értelmezését állítsa. „Mint minden utópisztikus tervnél, a tervezők a megvalósításhoz ez esetben is elkerülhetetlennek tartják a szélsőséges lépéseket” – jegyzi meg Kissinger.

A nyugati, nagyrészt már globalizált és szekuláris világ úgy vélte, hogy már túljutott a történelemről szóló ilyesfajta ideológiai vitákon, és Kutb, valamint követőinek az álláspontját annyira szélsőségesnek tartotta, hogy csak legyintett rá. Így aztán hosszú évtizedeken keresztül komoly értelmezés nélkül maradt az iszlám fundamentalizmus, miközben a dzsihádisták egymás után hozták létre az erre épülő szervezeteket és mozgalmakat. Az elmúlt bő harminc évben az iráni vallási diktatúrától kezdve ezt képviselte az al-Kaida, a Hamasz, a Hezbollah, a Hizb ut-Tahrir (a Felszabadítás Pártja, amely különösen Nyugaton aktív és nyíltan az iszlám világméretű dominanciáját és a kalifátus felállítását követeli), valamint a nigériai Boko Haram, a szíriai szélsőséges Dzsabhat al-Nuszra milícia és legutóbb – már széles körű katonai hódításokkal kísérve – az Iszlám Állam is.

Kissinger felhívja a nyugati politikusok figyelmét arra, hogy az iszlamizmus nem számol a nemzetállamokkal, mert értelmezésükben ezek világi berendezkedést képviselnek és ennek következtében nem legitimek. Miután az iszlamista világrend alappillére a vallási puritanizmus, nem pedig a stabilitás, ezért a nemzeteket még a saját régiójukban is legfeljebb átmeneti állomásnak tekintik az átfogó vallási entitás (a kalifátus) felé vezető úton. Ebben a felfogásban nincs helye a be nem avatkozás elvének, mert a dzsihádisták kötelességüknek tartják a hitetlen vagy az iszlám „tiszta formájától” elhajló világ átalakítását, ezért készek bárhol és bármikor beavatkozni nemzetek belügyeibe.

A Nyugat tisztánlátását még inkább megzavarta a 2010 végén kitört arab tavasz, amely azt az illúziót keltette, mintha egy új reformhullám a térségben elsöpörné mind a katonai zsarnokság, mind a dzsihádizmus erőit. Kissinger szerint, ha voltak is olyanok az új generáció tagjai közül a Közel-Keleten, akik valóban ezt szerették volna, nagyon gyorsan partvonalra szorultak, vagy pedig szétverték őket. Az egyiptomi, majd pedig a szíriai válság azt bizonyítja, hogy a szereplőket egyik oldalon sem érdekli a demokrácia, hanem csak a hatalom megtartása vagy megragadása.

Akik pedig nem a túlélésért küzdenek, még veszélyesebbek – figyelmeztet Kissinger. „Ők a jelenlegi konfliktust a végső apokalipszis előjátékának tekintik. (…) A demokratikus értékeket ígérő felkelések bukása után nem sikerült valamifajta működőképes regionális vagy nemzetközi biztonsági rendszert sem kialakítani. Ennek következtében a 21. század talán legnagyobb humanitárius katasztrófája jött létre.” Ezt a katasztrófát az iraki és az afganisztáni háborúk után az Egyesült Államok nem tudja, és nem is akarja egyedül megoldani. Ha pedig a rendet nem lehet helyreállítani sem konszenzus, sem pedig erő által, akkor attól kell tartani, hogy a közeljövőben a káosz pusztító és embertelen időszaka következik.

„Amikor az államok nem képesek arra, hogy saját területükön érvényesítsék hatalmukat, a regionális és a nemzetközi rend is meginog. A térképen megjelennek a törvénytelenség „fekete dobozai”-ként működő térségek. Az összeomló állam pedig ideális terepet kínál a területén a terrorizmus, a fegyverkereskedelem és a szomszédok elleni vallási uszítás számára. Ilyen kormányzat nélküli vagy már közvetlenül a dzsihádisták uralma alatt álló zónák hálózzák ma be a muzulmán világot Líbiában, Egyiptomban, Jemenben, Gázában, Libanonban, Szíriában, Irakban, Afganisztánban, Pakisztánban, Nigériában, Maliban, Szudánban és Szomáliában. Ha pedig hozzávesszük mindehhez Közép-Afrika agóniáját – ahol a generációkon át tartó kongói polgárháború minden környező államot érintett, ma pedig a Közép-Afrikai Köztársaságban és Dél-Szudánban zajló erőszak fenyeget azzal, hogy átterjed más térségekre – akkor megállapíthatjuk, hogy a világ területének és lakosságának jelentős része a szakadék szélén áll. Bármikor kihullhatnak a nemzetközi rendből, és hasonló – csak még sokkal szélesebb körű és mélyebb – háborúba süllyedhet, mint ami Európát sújtotta a 17. században” – írja Kissinger.

Amerika zavara

A veterán diplomata nem hazudtolja meg önmagát, amikor mindezekre a súlyos dilemmákra a reálpolitika alapján próbál megoldást ajánlani. Kik lehetnek Amerika szövetségesei ebben a helyzetben? – teszi fel a kérdést Kissinger, aki elismeri, hogy az iszlám világban nincs ideális partner a Nyugat számára. „Bármilyen ironikus, a nyugati demokráciák legfontosabb szövetségese mindezen felfordulások közepette egy olyan ország, Szaúd-Arábia, ami szinte mindenben szöges ellentéte annak, amit ők képviselnek. Törzsi monarchia és iszlám teokrácia egyben, mégis a második világháború után minden jelentős regionális biztonsági válság során a nyugati szövetségesek mellé állt.”

Mindebben nagy szerepet játszott az, hogy az 1979-es iráni forradalom következményei alapvető veszélyt jelentettek Szaúd-Arábia mint nemzetállam és egyben a szunnita iszlám vezető hatalma számára. „A szaúdi királyi dinasztia azonban elkövetett egy nagy stratégiai hibát – írja Kissinger. – Az 1960-as évektől kezdődően, egészen 2003-ig támogatta, sőt még manipulálta is külföldön az iszlám radikalizmust, feltéve, ha az nem fenyegeti belülről a szaúdi államot. Ennek a stratégiának a súlyos tévedése bebizonyosodott, amikor 2003-ban az al-Kaida nagyszabású felkelést kezdett a sivatagi királyságban. A szaúdi dinasztia végül leverte a lázadást, és úgy tűnik, a leckét is megtanulták, hogy nem tudják megvásárolni a biztonságot a dzsihádistáktól.

Ennek következtében ma Szaúd-Arábia vezető szerepet játszik az Öböl-államokkal és – részlegesen – Egyiptommal, valamint Törökországgal együtt abban a szunnita tömbben, amely konfliktusban áll a síita Irán vezette tömbbel, amelyhez Szíria Aszad által uralt része, valamint az iraki síita csoportok, továbbá a libanoni Hezbollah és a gázai Hamasz tartozik.

Ez a szunnita blokk támogatja az Aszad elleni felkeléseket Szíriában és az iraki kormány elleni lázadókat. Irán közben tovább építi dominanciáját a térségben, olyan nem állami szereplők támogatásával, akik célja szintén az, hogy aláássák Teherán térségbeli riválisainak a legitimitását. Ebben a patthelyzetben szinte mindenki külső szövetségest keres, leginkább Oroszország vagy az Egyesült Államok részéről.

A nagyhatalmak közül Oroszország elsősorban stratégiai célokat követ – írja Kissinger. „Minimális célkitűzése, hogy megakadályozza a szíriai és iraki dzsihádista csoportok behatolását saját muzulmán többségű területeire, és – ha lehetséges – erősítse világméretekben az Egyesült Államokkal szembeni pozícióit. Amerika viszont zavarban van: egyrészt – helyesen – morális alapon elítéli Aszadot, miközben tisztában van azzal, hogy a damaszkuszi rezsim ellenfeleinek döntő többsége az al-Kaidához, vagy még szélsőségesebb erőkhöz kötődő csoportokból áll. Az Egyesült Államok stratégiai érdeke, hogy ezekkel szemben álljon.”

A két nagyhatalom úgy tűnik, nem tudja eldönteni, hogy együttműködjön vagy rivalizáljon egymással. A helyzetet tovább bonyolítja az ukrán válság, ami inkább a hideg­háborús konfrontáció irányába taszíthatja az Egyesült Államokat.

Mi lehet ebben a helyzetben a megoldás? Amerika a közelmúlt keserű tapasztalatai alapján, látva azt, hogy a körülmények mennyire nem kedveznek a világon a politikai pluralizmus számára, könnyen kísértésbe eshet, hogy hagyja szabadon folyni az eseményeket. Ha pedig a válságok kifutották magukat, akkor elég lesz a túlélőkkel és az utódállamokkal foglalkozni. Nem szabad azonban elfeledni – figyelmeztet Kissinger –, hogy a lehetséges győztesek közül többen esküdt ellenségeiknek tekintik Amerikát és a vesztfáliai világrendet.

Kissinger elemzésének a végkövetkeztetése egyben a jelenlegi washingtoni kormányzatnak szóló nyílt kritika is: „Az öngyilkos terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek terjedésének korában a régiókon átnyúló nagy konfliktusok olyan mély veszélyt jelentenek a világ stabilitására, amely minden felelősen viselkedő féltől együttműködést követel. Ha nem sikerül helyreállítani a rendet, akkor azzal kell számolnunk, hogy a világ jelentős része megnyílik az anarchia és a szélsőségesség olyan formái előtt, amelyek szükségszerűen átterjednek a világ más régióiba is. Ebben a kritikus helyzetben a világ azt várja Amerikától és azoktól az országoktól, amelyek képesek globális nézőpontból gondolkodni, hogy álljanak elő egy új megoldással a közel-keleti térség számára.” 

Hetek

Politikai hirdetés

<

További külföldi híreink

Legfrissebb hírek

Politikai hirdetés