Kövessen minket a Facebookon

Itthon

2017-06-17 06:40:00

Pataki Zita az örökbefogadással kezdte a pályáját

Jótékonysági gálaestet tartott pénteken a Várva Várt Alapítvány. A rendezvény célja a krízishelyzetbe kerülő babák és szüleik támogatása, illetve az örökbefogadás népszerűsítése. A Hetek az est háziasszonyát, Pataki Zitát kérdezte, honnan is fúj a szél, miért vállalta el a gálaest házigazda szerepét.

Pataki Zita az örökbefogadással kezdte a pályáját

Van valamilyen személyes kötődésed az örökbefogadás témájához?

Nagyon örültem a felkérésnek, hiszen akármilyen meglepő, 1996–1999-ig az örökbefogadás területén dolgoztam. Bár az emberek leginkább a kereskedelmi televíziózásból ismernek, valójában mindig volt egy civil szakmám. Amikor történetesen 1996-ban elvégeztem a tanárképzőt, egyszerűen nem volt magyar szakos tanári státusz, meghirdettek viszont egy pedagógusi állást az akkori Pest megyei gyermekvédelmi intézetnél. Jelentkeztem, és legnagyobb meglepetésemre – mert erre tényleg nem készültem – az örökbefogadás területén találtam magam, ahol a főnököm ráadásul be is iskolázott. Így aztán elvégeztem az Államigazgatási Főiskolát, amely a gyermekvédelem alapja.

Akkor igazán nem unatkoztál! Hogy érezted magad ezen a számodra teljesen új területen?

Egész lényemmel azt éreztem, nagyon-nagyon jó helyen vagyok, hogy örökbefogadást intézek. A munkám során egyrészt olyan gyerekeket kellett megismernem, akik már örökbe adhatóak, illetve állami gondozottak voltak. Másrészt fogadnom kellett azokat a szülőket, akik szerettek volna gyermeket örökbe fogadni. Az első interjút én készítettem velük. Elmondtam nekik, mi ennek az útja, én küldtem el őket környezettanulmányra, beszéltem a pszichológus kollégámmal, elküldtem őket egy beszélgetésre, és aztán az összes irat hozzám került vissza. Végül én értesíthettem az örökbefogadásra váró szülőket, hogy „vár rájuk” egy gyermek, azaz a jó hír hozója is én voltam.

A későbbi jogi tanulmányaid is a gyermekvédelemhez kapcsolódtak még?

A szakdolgozatomat például a csecsemőgyilkosságokról írtam. Nagyon érdekelt ez a terület, és mivel gyermekvédelemben dolgoztam, nyilván ebből adódott, hogy ezt a témát választottam. A sors érdekessége egyébként, hogy amikor a jogi egyetemen elkezdtem tanulni, a csecsemőgyilkosság még privilegizált esetnek számított. Ez azt jelentette, hogy akkoriban még felmentették az anyát speciális pszichikai állapotra hivatkozva. De tanulmányaim közben változott a törvény, és a privilegizált esetből áttették alapesetbe, sőt a BTK súlyosbító körülményként vette 14 év alatti gyermek megölését. Tehát két fokot súlyosbodott ugyanannak a tettnek a jogi megítélése. Én arra voltam kíváncsi a szakdolgozatomban, hogy adott esetben ugyanaz a bíró hogyan éli meg, hogy egy anyát korábban felmentett, majd jön egy törvényi módosítás, és ezután ugyanolyan tettért börtönre kell ítélnie egy másik elkövetőt.

Mi derült ki a kutatásodból?

Nagyon sok interjút készítettem, de egy biztos: a bírói ítélettől függetlenül annak a nőnek az élete, aki ilyen tettet elkövetett, mondhatni örökre megváltozott. Ezért támogatom azt, hogy segíteni kell a bajba jutott nőkön, és bizony ott van erre az a 8-9 hónap, amíg a család vagy egy civil szervezet ténylegesen segítséget tud még nyújtani, hogy ne történjen katasztrófa. Meggyőződésem, hogy nagyon fontos szerepük van ezen a területen a civil szervezeteknek, hogy egy kétségbeesett helyzetben lévő nő ne jusson el a léleknek olyan mély bugyraiba, hogy végzetesen rossz döntést hozzon. Ha a gyermekét kihordja, és ebben van támasza, segítünk neki, akkor egy jobb utat tud választani.

Van rálátásod azoknak a gyermekeknek a sorsára, akiknek te segítettél családba kerülni?

Ez nagyon-nagyon jó kérdés. Ha kiszámoljuk, mára már minden gyermek, akinek segítettem, nagykorú lett (még azok is, akiket csecsemőkorukban segítettem családhoz). Most, hogy felkérést kaptam a Várva Várt Alapítványtól, a Facebookon megosztottam az esemény hírét, és arra kértem őket, hogy akiket Pest megyében örökbe fogadtak, jöjjenek el a gálaműsorra, mert szeretném őket látni. Kíváncsi vagyok, milyen családban nőttek fel, milyen élményeik vannak, egyáltalán hogyan élték meg a sorsukat? Úgyhogy nagyon remélem, eljönnek, és én örömmel adok tiszteletjegyet nekik!

Közelebbről két családról van tudomásom. Az egyik különösen emlékezetes találkozás volt. Az apuka látott meg engem. Mentem Szentendrére, és egy autó mellém ért.  Egy férfi integet az autóból, hogy álljak le. Nagyon pánikba estem, nyilván nem akartam leállni, próbáltam nem észrevenni. Dehogy fogok én leállni, udvarolni akar talán így? Aztán megint mellém ért, és egy gyermekfotót odanyomott az ablakához. Végül oldalra álltam, és az apuka megkérdezte, hogy megismerem-e a gyermeket? Könnyes szemekkel mondta: Zita, te voltál az, aki örökbe adtál nekünk! Feljött bennem hirtelen az egész történet, mert az örökbefogadás évében náluk is karácsonyoztam. A szülők azt mondták, hogy nekik egy angyalt adtam, és azt kívánják cserébe, hogy nekem is egy angyal segítse utamat. A kislányról kaptam egy fotót, ez a mai napig megvan, bár már ő is felnőtt közben, és nagyon tehetséges!

Hetek / Orbán Róbert

Ajánlom

További belföldi híreink