Kövessen minket a Facebookon

Itthon

2014-12-22 06:23:00

Megfejtette Orbán titkát az amerikai professzor?

A Princeton Egyetem politológia-professzora, Jan-Werner Müller Magyarországgal cáfolja korunk egyik alapvető politológiai dogmáját, miszerint a demokráciák csak liberális formában létezhetnek. A Hetek cikke.

A szerző szerint Orbán Viktornak sikerült újrafogalmaznia a populizmus fogalmát, amellyel szemben már nem lehet ugyanazokat a sémákat alkalmazni, mint amelyekkel 20. századi elődeit minősítették. A tanulmány fényében érdekes újragondolni, milyen érdekek fűződhetnek ahhoz, hogy kiderüljön: a magyar vagy orosz alternatív modell működésképtelen – ahogyan azt a budapesti tüntetéshullám vagy a rubel összeomlása most bizonyíthatja.

„A történelem utószava: A populista fenyegetés a liberális demokráciával szemben” címmel jelent meg a World Politics Review decemberi számában Jan-Werner Müller tanulmánya, pont huszonöt évvel azt követően, hogy megszületett az elmúlt évtizedek egyik leghíresebb politikai utópiája, Francis Fukuyama A történelem vége című kötete. Fukuyama érvelése szerint a globális fejlődés szükségszerűen a liberális demokráciák felé billenti el a mérleget, mert egyedül ez a rendszer képes betölteni a szabadsággal és emberi méltósággal kapcsolatos alapvető vágyainkat.

Sokáig úgy tűnt, hogy a trendek – ha döcögve is, de – Fukuyama prognózisa szerint alakulnak. Ellentétben a 20. századi globális ideológiákkal – a kommunizmussal és fasizmussal –, sem a „kínai álom”, sem a Vlagyimir Putyin fémjelezte eurázsiai eszme nem tudott saját régióján kívül követőket toborozni, miközben világszerte számos ország indult el a liberális demokrácia felé vezető úton.

A 21. század elején azonban új rivális jelent meg a színtéren, sok szempontból ugyanazokat az eszközöket használva, mint a liberális demokrácia, sőt többnyire ugyanazokra az értékekre is hivatkozva, mint a demokraták: ez a populizmus.

A középosztály mint „védendő faj”

A közvélekedéssel ellentétben a populizmus nem egyszerűen felelőtlen politikai megoldások és a lecsúszottaknak való hízelgés keveréke – hívja fel a figyelmet Müller. Bár a populizmus sokszor elitellenességgel párosul, ennél sokkal fontosabb jellemvonása az, hogy ellenzi a pluralista politikai formákat.

„Annak ellenére, hogy sok liberális optimistán azt gondolja, miszerint a populisták olyan protestpártok, akikről aztán úgyis mindig kiderül, hogy képtelenek kormányozni, ez valójában nem így van. Az elmúlt időben populista kormányzatok tudták stabilizálni hatalmukat Magyarországon, Törökországban és bizonyos mértékben Oroszországban. Ezeket a rezsimeket pontosan azok támogatják, akiket a politikai elemzők már Arisztotelész óta a demokráciák társadalmi tartóoszlopának tekintenek: a feltörekvő középosztály” – írja a politológus, aki szerint Fukuyama tévedett, amikor azt feltételezte, hogy a középosztály szükségszerűen a „demokrácia legerősebb bástyája”. Meglehet – de éppúgy a populizmusé is.

mti fotóMTI Fotó

A populizmus újítása éppen abban áll, hogy nem a társadalom „lúzereire” akar építeni, akiknek már nincs vesztenivalójuk, hanem a középosztályra, amely korunk gazdasági bizonytalanságai és értékválsága között nagyon is veszélyeztetett kisebbségnek, „védendő fajnak” érzi magát. Ez tálcán kínálja őket a populistáknak, akik előzékenyen azt üzenik nekik, hogy „ti vagytok az igazi nemzet, és mi nektek akarunk segíteni”. Ezek a rendszerek aztán erre hivatkozva „elkezdik gyengíteni a fékek és ellensúlyok rendszerét, a maguk számára gyarmatosítják az államot, letörik a civil társadalmat, és szinte mindig nagyon korruptnak bizonyulnak. De még a korrupciót is megpróbálhatják úgy feltüntetni, mint ami a középosztály érdekét szolgálja” – vázolja fel az újpopulista rendszerek jellemzőit Müller, aki szerint a liberális demokraták nem értik, hogy miért lehet a populista rezsimekben belső összetartó erő, és miért tudnak még morális szempontból is vonzónak tűnni a középosztály számára.

A legnagyobb kihívás

Mi is akkor ez az új populizmus? – teszi fel a kérdést a szerző, aki röviden kitér az irányzat történetére. Eszerint maga a szó jelentése is különbözik régiónként. Az Egyesült Államokban a fogalom máig balos és progresszív képzetet hordoz, mert a 19. század végén először a tiltakozó farmerek alapították meg a „Nép Pártját”. Európában viszont a populizmus a 20. században az idegengyűlölettel és a szélsőjobb eszmékkel párosult. „Nem véletlen, hogy az újpopulista politikai vezetők, mint Marine Le Pen, a Francia Nemzeti Front vezetője, vagy Orbán Viktor magyar miniszterelnök heves ellentámadásba kezdett e címkék ellen. Mindketten büszkén állítják azt, hogy a populizmus eredetileg azt jelenti, hogy egy vezető a »népért küzd«, ezért ők a szó pozitív értelmében valóban populisták.”

marine le penMarine Le Pen

Ugyanígy nem állják meg a helyüket azok a sztereotípiák sem, amelyek szerint a populisták a modernizáció veszteseire tudnak támaszkodni, olyan emberekre, akik szinte paranoid módon rettegnek attól, hogy a változások következtében elvesztik a társadalmi státusukat. Müller szerint azonban sokszor „pont a populizmus újonnan sikeressé vált haszonélvezői sajátítanak el egyfajta szociál-darwinista világképet, amiben a kevésbé sikeres honfitársaikat másodosztályúnak vagy a többségen kívülinek tekintik. Még az sem igaz, hogy a populizmus támogatói feltétlenül alacsonyabban iskolázottak, bár – legalábbis Európában – többnyire a férfiak közül kerülnek ki.”

„Mi vagyunk a nép”

A liberális elemzők szeretik a populizmust egyszerűen patologikus jelenségnek beállítani, ahelyett, hogy megpróbálnák megérteni, mit akarnak a populista vezetők valójában. Lenézik ezeknek a politikusoknak a képességeit, és úgy gondolják, hogy szükségszerűen felelőtlen vagy az emberek rövid távú érdekeit hajszoló politikát folytatnak. Erre is van példa, persze: nemrég Nicolás Maduro venezuelai elnök egyszerűen a katonákat rendelte ki az elektronikai boltokba, hogy átírják az árcédulákat, amelyeket az államfő túl magasnak talált.

nicolás maduroNicolás Maduro

Természetesen ilyen lépésekkel könnyű igazolni azt, hogy a populizmus merő felelőtlenség. „Valójában azonban a populizmus lényege más: a politika moralista felfogása, olyan rendszer, amelyben a vezető magát tartja hivatottnak arra, hogy »megvédelmezze a népet« az erkölcstelen erők befolyásától.” Müller idézi Erdogan török elnököt, aki kampányában azt üzente kritikusainak: „Mi vagyunk a nép – ti kik vagytok?”

A populisták egységről és közösségről beszélnek, amelybe természetesen kritikusaikat nem értik bele. Ez sokszor a pártnevekben is tükröződik, ilyenek a finnországi Igazi Finnek – akik újabban már egyszerűen csak úgy nevezik magukat:

„A Finnek” – vagy a thaiföldi „Thai Emberek Pártja”. Szeretnek a munkára hivatkozni – természetesen magukat állítva ebben példaként, szemben azokkal, akik nem teremtenek értéket, csak „élősködnek a népen”.

„Az emberek” azonban általában csak hivatkozási alapot jelentenek. Berlusconi szemében az ideális támogató olyan személy volt, aki otthon tévézik vagy a stadionban szurkol, miközben az ország kormányzásának nehéz feladatát a „Lovagra” hagyja, aki úgy igazgatta Olaszországot, mint egy hatalmas részvénytársaság elnöke. „Orbán Viktor kormánya 2011-ben kérdőíves »nemzeti konzultációt« rendezett az új alaptörvényről, amit aztán teljesen a saját igényei szerint írt meg, anélkül, hogy hajlandó lett volna népszavazásra bocsátani azt” – írja tanulmányában a Princeton Egyetem professzora.

recep tayyip erdoğanRecep Tayyip Erdoğan

Müller szerint a populisták paradox módon szinte soha nem igyekeznek tényszerűen megismerni az emberek szükségeit. Ellenzékben magukat tekintik a „csendes többség” hangjának, amit az uralmon lévők nem akarnak meghallgatni. „Nem véletlenül állította Orbán Viktor 2002-ben, miután elveszítette a választást, hogy »A haza nem lehet ellenzékben«. Ez a meggyőződés nem csak jobboldali populistákra jellemző. Mexikóban a vesztes baloldali elnökjelölt, López Obrador a 2006-os kampányában kijelentette: »a jobboldal győzelme morálisan lehetetlen«, és a veresége után is »Mexikó legitim elnökének« tekintette magát. Erdogan a tavaly nyári isztambuli tüntetések után szintén azt állította, hogy a Gezi Parkban demonstrálók »nem tartoznak a török néphez«”.

Tömegkliens-rendszer

Hogyan kormányoznak a populisták? ­­– teszi fel a kérdést a politológus. A szakemberek tömegkliens-rendszernek nevezik azt, amikor a politikai lojalitásért cserébe anyagi javakat ígér a támogatók számára a rendszer. Ennek szélsőséges példája volt a néhai Jörg Haider, aki egy alkalommal szó szerint két kézzel szórta a pénzt követőinek, amikor 100 eurós bankjegyeket osztogatott egy utcai gyűlésén az embereknek.

Jellemző azonban, hogy a jogrendszer formálisan megmarad, azonban egyre inkább a kliensek érdekét kezdi szolgálni. „A barátaimnak mindent, az ellenségeimnek a törvényt” – üzente a szintén néhai Hugo Chávez.

Természetesen a populista vezetők mindig tiszta lelkiismerettel rendelkeznek, „sohasem hazudnak”, és ezért nem hátrálhatnak meg, mert akkor „a népet hagynák cserben”, és feladnák a populizmus alapállítását, miszerint a politika erkölcsi küldetés.

Mindez nem akadályozza a populista vezetőket abban, hogy „gyarmatosítsák az államot”: a közhivatalokba hozzájuk lojális támogatókat helyezzenek, „szabályozzák” a médiát, és megvédjék a társadalmat a „destruktív” civil kezdeményezésektől és csoportoktól. A kritikák mindig „külföldi érdekeltségek” és „hazai szekértolóik” aknamunkái, és ebből a szempontból még azt sem bánják, ha tömegével hagyják el az országot azok, akik nem értenek velük egyet. „Oroszországból és Magyarországról az elmúlt években egyaránt 500 ezren mentek külföldre, és ezt a populisták saját sikerüknek tekintik, mert »tisztább«, politikai szempontból »homogénebb« társadalom jött így létre” – írja Jan-Werner Müller. Vagy legalábbis úgy gondolják – tehetjük hozzá az év végének a  felfordulásai nyomán. 

Hetek

További belföldi híreink