Barabáson, a kultúrház előkertjében a regisztrációs asztal mellett Mocsári Ervin sorolja a tudnivalókat a kétségbeesett menekülteknek. Kérdésünkre elmondja, hogy otthon gyógyszerészként dolgozott, a beregszászi Bótrágyról érkezett a szüleit és a szerelmét, Gabicát hátrahagyva.

– Két barátomat, a 24 éves Eduárdót és Vovát is elvitték, most a kijevi fronton harcolnak. Pedig ők is át akartak jönni Magyarországra, de nem maradt rá idejük. Én pedig nem vártam meg, amíg engem is elvisznek – mondja keserűen az atv.hu-nak Ervin.

– Persze, a nacionalista ukránok most támadnak minket, amiért elmenekültünk a háború elől, és nem védjük meg a hazánkat. Pedig ugyanúgy fáj, hogy szétbombázzák az oroszok a hazámat. De akkor sem fogok harcolni, se meghalni Ukrajnáért. Több értelmét látom annak, hogy itt, Barabáson segítek a honfitársaimon. Ervin megindultan meséli, hogy a sorompó túloldalán könnyes szemmel fordulnak vissza az apák, mert nem engedik át őket az ukrán határőrök. Akik – mint mondja –, csak parancsot teljesítenek. Ahogy az orosz katonák is, amikor kioldják a bombát, elsütik az ágyút vagy célra emelik a géppuskát. Pedig tudják, hogy a városokban, falvakban ugyanolyan emberek élnek, mint ők. Mind álmodnak, félnek, sírnak és aggódnak a családjaikért.

Síró anya Barabáson (Fotó: ATV/Virág Márton)

– Nem haragszom Zilinszkijre elnökre amiért így alakult. Ő sokat tett Ukrajnáért, míg az elődje sokkal rosszabb volt – folytatja Ervin. – Pár nap múlva Budapestre utazom, megpróbálok a szakmámban elhelyezkedni. De ha gyógyszerészként nem találok munkát, akkor majd az egészségügy más területén, kórházban próbálok szerencsét. Bízom benne, hogy sikerül – reménykedett Ervin.

A háború kitörése óta Barabás alpolgármestere, Biri Sándorné Erzsike munkatársaival, a falu önkénteseivel mindent megtesz, hogy a menekültek jobban érezzék magukat. Mint mondta, január 24-én csütörtök reggel kinyitotta és befűtötte az egykori kultúrházat. Fél óra múlva megérkeztek az első menekültek. Aznap este már tízen aludtak ott, most pedig tűt sem lehet leejteni a nézőtéren. Még a színpadra is tábori ágyakat állítottak a segélyszervezetek.

Biri Sándorné Erzsike, Barabás alpolgármestere (Fotó: ATV/Virág Márton)

– Elképesztő emberi sorsokkal szembesülünk. Magam is befogadtam egy kisgyerekes anyukát egy éjszakára, másnap jött a férje és elmentek – mesélte Erzsike. Szörnyű látni, hogy rengeteg rémült gyerek érkezik, mind elszakadt a családjától. A legkisebb egy öt napos csecsemő volt, akit az orvos megvizsgált, ellátta köldökét és már mentek is tovább. Egy öt fős diákcsapat is bejelentkezett Barabáson, egy kisvárosból érkeztek, amit bombáztak, majd tankokkal lőttek az oroszok. Mindenki kiugrott az ablakon, de az egyik fiú lába megsérült. Az orvos ellátta a sebét, utána a Készenléti Rendőrség autóbusza Budapestre szállította őt a társaival.

– Tegnap egy nő Kijevből menekült idáig a tízéves kisfiával. Földönfutók lettek. Lebombázták a házukat. Ez az anya a telefonján mutatta meg a videót, ahogy az orosz tankok jöttek vele szemben. Telefonon is ijesztő volt látni, nemhogy élőben – hüledezett Erzsike.

Menekült kisfiú Barabáson (Fotó: ATV/Virág Márton)

Közben a határról húsz, a végletekig kimerült egyetemista érkezik. Amikor az oroszok már Kijevet támadták, akkor felkerekedtek, hogy eljussanak Budapestre. Van, aki Ghánából, más Namíbiából és Indiából érkezett az ukrán fővárosba, hogy mérnöknek tanuljon. Berci bácsi népes családjával Munkácsról kerekedett fel, hogy a Szentendrén dolgozó fiánál vészelje át a háborút. Unokái hozták a két kiskutyájukat, Szotyit és Lillát is. A kilencéves Márk mégis szomorú, mert a nagy sietségben elfelejtette elhozni az okosóráját. De annál is jobban félti a ládányi kisautóját, amit évek óta gyűjtögetett.

Itthon

Ervin, a beregszászi gyógyszerész: „Akkor sem fogok harcolni, se meghalni Ukrajnáért”

kapcsolódó cikkeink