Akár Japánból, akár a szomszédos országok egyikéből jön valaki, ami itt egyből feltűnik neki, az a magyar főváros szépsége, a kellemes gyógyfürdők, a jó ételek és a szép nők, egyidejűleg pedig a szívósan tovább élő melegítődivat és a panaszkultúra – e vonatkozásokban még saját régiónkon belül is egyedülállók vagyunk. Állítólag a magyaroknak nincs stílusérzékük, képtelenek jól öltözködni, és mindenkiből egyfolytában dől a panasz, az utcákon senki sem mosolyog, amit rengeteg turista nem tud hova tenni. Az nem csak a kínaiak tapasztalata, hogy a magyaroknak minden gagyit el lehet adni, még azt is, ami nekik se kellene, mert nekünk csak az ár számít, nem a minőség, s ez az éttermekre is igaz: ha elég olcsón adják, mindent meg tudnak velünk etetni. Ugyanakkor mi csapnivaló kereskedők vagyunk, ezt például ázsiaiak, törökök hamar leveszik rólunk.

Többek között ezek derülnek ki Kiss Róbert Richárd érdekes beszámolójából, amit a szakújságíró, egyben nyelvész hosszú évek alatt, számtalan utazása során állított össze, kutatásokra, interjúkra, kint és Magyarországon élő külföldiek véleményére alapozva.

Kik tudnak rólunk?

A szerző amerikaiakat, illetve 36 európai és ázsiai ország állampolgárait faggatta velünk kapcsolatban – már ha egyáltalán hallottak Magyarországról, aminek minél távolabbra megyünk, annál kisebb esélye van. Még egy francia gimnazista is habozás nélkül Kína mellé tenné hazánkat, nemhogy egy amerikai. S akik tudnak rólunk, vagy jártak, esetleg dolgoztak itt, jellemzően nem látnak minket olyan negatívan, mint mi magunkat, s ez fel is tűnik nekik. Mindenesetre ők remekül szórakoznak nálunk, romkocsmás legénybúcsúztató központ lettünk az angolok, svédek számára, a németek és az oroszok pedig különösen a gyógyfürdőinket szeretik.

Kiss Róbert Richárd.

Apropó oroszok: a viseltes dzsoggingokat ők is kiszúrják rajtunk, de ennél is furcsább nekik az állandó sopánkodásunk, elképednek azon, hogy még férfias munkahelyeken is minden reggel a kölcsönös panaszáradattal indul. Az oroszok magyar üzleti partnereik minden betegségét ismerik, míg ők az ilyesmit jobb szeretik titkolni. A magyarok szerintük nem tudnak udvarolni, kicsi az önbizalmuk, mulatni, inni sem tudnak, enni viszont igen.

Az oroszok ellenben tudják élvezni az életet, jókat isznak egymás egészségére, mindenhol nagyvonalúak, míg a magyarok a felejtésért isznak, valamint spórolósak, pénzsóvárak. A kórházaink állapotát az oroszok kifogástalannak tartják, s az öreg Ikaruszaink máig járnak Szibériában. Történelemből annyi dereng nekik, hogy a németek oldalán álltunk a háborúban.

Az "éhesország"

A gyér földrajzi ismeretekkel bíró amerikaiaknak a nevünk után mi vagyunk „éhesország”, sokaknak amolyan egzotikus ázsiai nép, ahol ma is lovon járnak. A kint élő magyaroktól, ha másról nem is, de a Nobel-díjasainkról és a kreativitásunkról a legtöbb országban hallottak, s a magyar szürkeállományt mindenhol elismerik, olykor irigylik is. A hazánkban megforduló amerikaiaknak különösen feltűnik a magyarok alacsony önbizalma, állandó búslakodása, elégedetlenkedése, pesszimizmusa. Még a hétköznapi telefonhívásoknál is azt tapasztalják, hogy sok magyar munkavállaló mindig szomorúan, kelletlenül társalog. A fiatal amerikai férfiak szerint azért jó itt lenni, mert a magyar nők szépek, és meglepően könnyen megkaphatók.

Persze, nem mindegy, honnan véleményez valaki: az amerikaiak vagy az osztrákok szerint dolgos nép a magyar, a kínaiak szerint lusta. A finnek elborzadnak a hurkás-pálinkás disznóvágási rituálénktól, másoknak, például az indiaiaknak a főzelékeink ehetetlenek, a japánoknak meg horror a magyar tömegközlekedés, míg a spanyolok szemében kiváló.

A magyarok kreativitását mindenhol elismerik, de a svájciak vagy a németek szerint kevesebb ötleteléssel és több szorgalommal, rendszeretettel sokkal messzebbre jutnánk, míg a thai emberek szerint iszonyúan leszabályozott az életünk. Ahogyan a németek máshogyan emlékeznek az augsburgi csatára, mint mi, úgy a törökök is másként – békés együttélésként – értelmezik a 150 éves magyarországi hódoltságot.

A törökök máig Magyarisztánnak hívják Magyarországot, és akárcsak a lengyelek, ők is közeli barátként, rokonként kezelnek minket. Egy török szőnyegkereskedő szerint a magyarok azért olyan gyengék az üzletben, mert nem hisznek magukban, pesszimisták, és hamar feladják a küzdelmet. No meg nem tudnak még egy tárgyalásra sem rendesen felöltözni.

Szépnek látják hazánkat.

Nincs magyargyűlölet

A németekkel hagyományosan nagyon bírjuk egymást, és a hazánkba települt német nagyvállalatok vezetői elégedettek a magyar alkalmazottaikkal, de – a japánokhoz és szlovákokhoz hasonlóan – úgy látják, hogy a magyarok egyszerűen nem bírják a kritikát. A lengyelekkel is hagyományosan jó a viszonyunk, de ők azt furcsállják, hogy a külhoni magyarok kerülik egymást, sőt, inkább meg se szólalnak, ha hallják, hogy más magyar is van a társaságban, s olykor keresztbe is tesznek egymásnak, míg a lengyeleknek természetes, hogy mindenhol összetartanak, segítik egymást.

Ami egyes szomszédainkat illeti, ismét bebizonyosodott, hogy a magyargyűlölet hangoztatása inkább a politikusok érdeke, a valóság azért sokkal élhetőbb. Bár a szlovákok tudatában máig erősen él az ezeréves magyar elnyomás legendája, a románok gondolkodásában pedig a dákoromán elméletből fakadó földrajzi elsőbbség, a hétköznapi együttélés mindazonáltal viszonylag békésnek, kiegyensúlyozottnak nevezhető. A magyarellenesség nem a vegyes lakosú, hanem sokkal inkább a homogénebb – románok vagy szlovákok lakta – régiókban érhető tetten.

A Hetek megkérdezte Kiss Róbert Richárdot, hogy a hazai szélsőjobboldali jelenségek, így a masírozások mennyire köszöntek vissza a külföldiekkel folytatott beszélgetéseiben. Úgy látta, általában a politikai elit egy része és egy magyarsághoz kötődő réteg az, aki leginkább képben van az aktuális eseményekkel, a többiek meglehetősen tájékozatlanok. Az emberek nagy többsége a világban azt sem tudja, hogy létezik Magyarország. A kisebbik részében halovány, sokszor téves elképzelések élnek rólunk. A legmeghatározóbb a személyes tapasztalat szokott lenni, ami felülírja a közös történelem vagy a média hatását is. Szerinte a rólunk szóló híradások elsősorban a környező országok lakosságára hatnak. Ezzel szemben az átlagnorvég vagy az átlagamerikai korántsem olyan tájékozott, és kevéssé érdeklik a Magyarországról szóló, nagyon ritka hírek. Éppen ezért az országimázst nagyon nehéz befolyásolni, és rengeteg pénzbe is kerül.

Kiss Róbert Richárd úgy tapasztalta, ha az ember sokat jár külföldön, akkor reálisabb képe lesz önmagáról is, a saját nemzetéről is – neki összességében pozitívabb lett a kép, és nem cserélne hazát sem. Magyarország jobb hely, mint amilyennek mi látjuk – mondja, hozzátéve, hogy szerinte a negatív önkép erősen összefügg a bezárkózó, monoton életformával, ráadásul a kívülállók véleményét is befolyásolja. Holott bőven lenne mire büszkének lennünk.

Amire büszkék lehetünk

„Ki gondolná például, hogy az egyik legnagyobb érték, igazi hungarikum a magyar nyelv? Ritka gazdag kifejezőeszközökben, például jól tudunk viccet mesélni, remek humorral, szófordulatokkal. Olyan jót beszélgetni, mint magyarul, nagyon kevés nyelven lehet a világon. Rendkívül árnyalt és kifejező a magyar nyelv, Lomb Kató például kimutatta, hogy egymillió szavunk van” – jegyezte meg a szerző.

Szemléltetésképp G. B. Shaw drámaírót szokta idézni, aki úgy fogalmazott: „Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdülését”.

Külföldi véleménycsokor
„Magyarország valahol Törökország és Csernobil között van, magas hegycsúcsokon.”
„A vidéki magyarok ruházata olyan, mintha most léptek volna ki egy filmből vagy egy könyvből.”
„A horror vonatán ültem Magyarországon.”
„A mohácsi csata csak félreértés volt, a magyarok a törökök kedves rokonai.”
„A hun és a magyar rokon, sőt, ugyanaz, ez nem kérdés.”
„Bakuban mindig jár egy magyarnak 20 százalék diszkont.”
„Bezzeg azzal szeretnek dicsekedni, hogy mennyi Nobel-díjas magyar tudós van. Na, a kirekesztők vonják ki belőlük a zsidókat, és nézzék meg, hányan maradnak.”
„Kezdtem azt hinni, a teszkós szatyor divatcikk Magyarországon.”
„A magyaroknak szeretek eladni, mert ilyen gagyit ennyiért nálunk Kínában senki se venne.”
„A magyarok tulajdonképpen nem is földi lények, hanem egy szuperintelligens földönkívüli faj.”

Hetek / Makki Marie-Rose

Itthon

Jobbak vagyunk, mint gondoljuk