Vélemény

2013-11-12 15:40:00

Dekoncentráltságok halmaza?

Csizmadia Ervin a magyar ellenzék három alapproblémájáról.

Szinte mindent elmondtak már a hazai ellenzéken belüli problémákról, mégis úgy érzem: bőven maradtak megválaszolatlan kérdések. Ezeket igyekszem számba venni az alábbiakban. Véleményem szerint a mai bal-liberális ellenzék elsősorban három problémával küzd: a szervezeti, az eszmei és a stratégia-alkotásbeli dokoncentráció problémáival (az írásban kizárólag a bal-liberális ellenzékről beszélek, s nem szólok a Jobbikról és az LMP-ről). A dekoncentráció fogalma – talán nem kell külön mondanom – az elemzésben végig a világos és egységes politikai irányvonal ellentétét, nem pedig a szó közismertebb tartalmát, a „figyelmetlenséget” jelöli.

Az ellenzék szervezeti dekoncentráltsága

A mindenkori ellenzék akkor tekinthető a kormányzat tényleges kihívójának, ha erős belső egységet, alternatívát mutat. Az egység tető alá hozásához mindig kell egy tekintélyes főszereplő, amely kellő erőforrással rendelkezik az egységesítés megvalósításához. Amennyiben sok a főszereplő-jelölt, s túl sok alternatív egységesítési szándék él egymás mellett, általában nem egység, hanem széthúzás, rosszabb esetben szétesés lesz.

Holott az egységesítésnek vannak jól bevált modelljei. Szándékosan baloldali példákat említünk a nyugat-európai pártpolitikából. Az 1970-es évek végén, a 80-as évek elején Felipe Gonzalez (későbbi miniszterelnök) hajtotta végre a spanyol baloldal egységesítését. Ez nem kevesebbet jelentett, mint a kis baloldali pártok és frakciók „felmorzsolását”, illetve a nagy baloldali pártba való integrálását. Valami hasonlót csinált Franciaországban Francois Mitterand (későbbi elnök) a szocialista párt élén; ő is úgy tudta naggyá növelni és a jobboldal tényleges versenytársává tenni pártját, hogy beszippantotta a saját térfelén helyet foglaló kisebbeket.

Mondhatjuk persze, hogy Magyarország nem Spanyol- és nem Franciaország (persze, hogy nem az), de a nemzetközi példákat és tanulságokat mégis célszerű lenne egyszer elméletileg is összeszedni és rendezni, mert hiszen pontosan a mai ellenzéki helyzet problémájára hívják fel a figyelmet: patthelyzet van; nincs egyetlen tekintélyes párt sem, amely elvégezhetné azt a feladatot, amelyet a fent idézett nyugati vezetők és pártjaik.

Nem nehéz ugyanakkor észrevenni az MSZP hajlandóságát ennek az integrátori szerepnek a betöltésére. Csakhogy hiába igaz, hogy az MSZP a „legerősebb ellenzéki párt”, ahhoz mégsem elég erős és tekintélyes, hogy bal-liberális partnerpártjai behódoljanak neki. Épp ellenkezőleg: 2012. október 23-án Bajnai Gordon épp azért bontott zászlót, hogy létrehozza az ellenzék új ernyőszervezetét. Sikerült is integrálnia a Millát, a Szolidaritást és az LMP-ből kiváló Párbeszéd Magyarországért Pártot, de ennél többre (értsd: tényleges integráló szerepre) nemigen futotta. Furcsa módon ez a két, integrációs kudarc hozta vissza a politika centrumába Gyurcsány Ferencet és pártját, a DK-t, hogy épp e két sikertelen kísérleten felbuzdulva meghirdethessék az ellenzék teljes egységesítésének immáron „harmadik” – s a DK híveinek nyilván egyedül tetsző - programját.

Első tanulság: az ellenzéki térfélen mutatkozó tekintélyhiány lehetetlenné teszi a valóságos ellenzék egységet. Amíg nincs egy mindenki számára elfogadható vezető erő, addig nincs egység sem.

Az ellenzék eszmei dekoncentráltsága

Nem kevésbé gyengén teljesít az ellenzéki oldal egy másik mezőben, a politikai eszmék piacán is. Magyarán: nincs megfelelően eladható és népszerű eszmei portékája. Az az eszmeiség ugyanis, amelyet az ellenzék egyes pártjai kínálnak, pillanatnyilag nem eléggé versenyképesek a jobboldal kínálatával. Ennek az eszmei népszerűtlenségnek a valódi okairól a bal-liberális oldalnak egyszer érdemes lenne elgondolkodnia. Szerintem a dolgok hátterében egy (a baloldal által kellően le nem reagált) trendváltás áll.

Az 1990-es évek végétől Európa-szerte mutatkozik ez a trendváltás; nevezzük ezt „a történelem visszatérése” paradigmának. Ebbe a paradigmába, úgy tűnik, a jobboldal beleállt, a bal-liberális oldal pedig mintha nem akarna tudomást venni róla. Utóbbi tábor továbbra is a rendszerváltás idején győzedelmesnek hitt „a történelem vége” paradigma híve, ám mára ez a megközelítés már nem olyan evidens még két évtizeddel ezelőtt volt. Akkor azért tűnt úgy, hogy „vége a történelemnek”, mert véget ért a kommunizmus/szocializmus és a helyébe lépő liberális demokrácia a történelemmel való diszkontinuitás ígéretét hordozta. Ma viszont inkább a történelem hosszabb trendjeivel való folytonossági elemek tűnnek fel, s pontosan ezt fejezi ki a Fidesz nagy fölénnyel megnyert választása, valamint esélye az újrázásra.

Ebben a helyzetben a bal-liberális ellenzéknek legalábbis célszerű volna újradefiniálni eszmei arculatát. Ám e helyett azt látjuk, ahány ellenzéki párt, annyiféle program, ami rendjén is, ha (mint kifejtettük) nincs egy integrálásra képes erő. Viszont a helyzet nagy hátránya, hogy a sokfajta arcélből nem rajzolódik ki valamiféle közös és a trendváltásra is reflektáló eszmei tartalom. Az ellenzék éppenséggel elmulasztja, hogy eszméket adjon, helyette inkább szakpolitikai szinten fejti ki a maga alternatív elképzeléseit. 

Második tanulság: amíg a bal-liberális oldal nem nyeri vissza azt az eszmei innovációt, amely a liberális demokrácia bevezetéséhez kapcsolódott, akkor – egy megváltozott helyzetben – a jobboldallal szembeni versenyképessége korlátozott marad.

Az ellenzék stratégiaalkotási dekoncentráltsága

A kétszeresen is „dekoncentrált” ellenzéknek van egy harmadik, nem kevésbé súlyos problémája: hiányoznak a hatékony stratégiaalkotáshoz szükséges központi agytrösztjei. A magyar közönség talán még mindig nincs teljesen tisztában ezen agytrösztök meghatározó politikaformáló szerepével. Holott a mi szakmánkban évtizedek óta sokat írtak a think tank szervezetek döntő szerepéről, például Margaret Thatcher konzervatív pártjának újjászervezésében és többszörös választási győzelmében vagy Tony Blair felemelkedésében és a Munkáspárt 18 év(!) ellenzékiség utáni hatalomra kerülésében.

Az agytrösztök nélkülözhetetlen részei a modern politikának, de szerepük akkor válik nyilvánvalóvá, ha transzparens. Az Egyesült Államokban számon tartják az agytrösztök ideológiai hovatartozását épp úgy, mint éves költségvetésüket, médiabeli megjelenésük arányait és nagyon sok mindent. Nagy-Britanniában minden évben megválasztják az „Év agytrösztjét”, illetve az év legjobb „agytrösztös publikációját”. Szóval nagyok a hagyományok.

S ezek közül sokat el is kezdtünk tanulni Magyarországon. Ám a hazai ellenzék szétaprózottsága nem tesz jót egy reménybeli központi stratégia kialakításának. Ez lényegesen mélyebb kérdés a napi szinten hangoztatott „összefogásnál”. Mit ér ugyanis az olyan összefogás, amely mögött nincs közös politikai stratégia? Viszont egy ilyen stratégiát megint csak az tud tető alá hozni, akinek elegendő szellemi erőforrása, tekintélye van ehhez. Van ma ilyen az ellenzéki térfélen?

Nem gondolnám. Azt nagyjából tudjuk, mi az egyes ellenzéki pártok (főleg szakpolitikai) programja, de fogalmunk sincs, mi az egységesülni készülő ellenzék közös stratégiája. S most nem is arra gondolunk, hogy az „Orbán takarodj” vagy finomabban az „Orbán Viktor kormányának távoznia kell” programnak talán kevés. Hanem arra, hogy ami esetleg ennél több (a jogállam helyreállítása, az adórendszer megváltoztatása, illetve a Bokros Lajos által szorgalmazott 500 napos romeltakarítás), az sincsen koordinálva, mert – s azt hisszük, ez a lényeg – a dolgoknak ebben a fázisában nem is lehet. Koordinált programalkotáshoz ugyanis megint csak olyasvalaki szükséges, aki a koordinálásra képes erővel (vagy ha tetszik: erőfölénnyel) rendelkezik. Ha ilyen nincs, akkor a mindenki küzdelme mindenki ellen, vagy a részstratégiák küzdelme részstratégiák ellen következik, mint ahogy az nap, mint nap látjuk. Mindenki beszél, machinál és - mindenki elégedetlen.  
Harmadik tanulság: Az ellenzék nincs azon a koncentráltsági szinten, hogy közös stratégia és közös program kidolgozására képes legyen. Emiatt megint csak hátrányban van jobboldali ellenfelével szemben.

A kormányra kerülés esélyei

Mindezek persze adottságok, amelyek a magyar pártrendszer 2006 utáni erjedéséből következnek. Az elmúlt hét év a következő változásokat hozta: a/ megszűnt a rendszerváltás két meghatározó pártja, az MDF és az SZDSZ; b/ középpárttá zsugorodott a korábban nagy pártnak számító MSZP; c/ magyar történelmi értelemben vett domináns párttá nőtte ki magát a Fidesz; d/ Két hullámban új szereplők jelentek meg (2006 után a Jobbik és az LMP, 2012-13-ban a parlamenten kívüli liberális, konzervatív és egyéb pártok).

Már e négy pontból is látszik, hogy a folyamatnak igazából egyetlen haszonélvezője volt, s ez a Fidesz. Amire megint adhatóak (s ezt az ellenzék gyakran mondja is) felszínes válaszok (hazugság, megtévesztés stb.) Érdemes lenne azonban az ellenzéknek itt is mélyebbre ásnia (ahogy ezt már a történelmi trendváltás kapcsán említettük). A Fidesz ugyanis azért is lett szinte egyedüli haszonélvezője az elmúlt másfél évtizednek, mert nagyon hasonlóan állt politikai versenyképessége növeléséhez, mint a fentebb említett két szocialista vezető: Gonzalez és Mitterand. Az 1990-es évek közepétől módszeresen törekedett arra, hogy a saját térfelét megtisztítsa, annak érdekében, hogy integrátori tekintélyre tegyen szert. Ezt lehet nagyon nem szeretni, sőt akár utálni. Mindent lehet. Egyet nem lehet. Nem észrevenni, hogy politikai innováció kemény politikai konfliktusvállalások nélkül nem lehetséges.

A mostani ellenzéknek óriási versenyhátránya, hogy nagyon rövid idő alatt kellene végigjárnia a Fidesz által majdnem két évtized alatt megtett utat. Egységre is kellene jutnia egymással, de a konfliktusokat sem szabadna elmellőznie. Közös eszmék is kellenének, de az egyes pártok önállóságát is meg akarnák őrizni. A választás utáni Magyarország számára autentikus programokról is szeretnének gondolkodni, de aztán mindig megállnak félúton, s csak abban tudnak zöldágra vergődni egymással, hogy „a diktatúrát le kell építeni, s a demokráciát helyre kell állítani”.

Ám a fent kifejtettek miatt a szervezeti, az eszmei és a stratégiaalkotási dekoncentráltság – mert hiszen mélyebb folyamatokról van szó – akkor is fennmaradna, ha 2014-ben az ellenzék kormányra kerülne. Meglehet azonban, a mai magyar ellenzékből csak még egy ellenzéki ciklus alatt kovácsolható ütőképes alakulat. Elismerve, hogy történhet másképpen is, ez az opció látszik most a legvalószínűbbnek.
 
A szerző politológus,
A Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója

További vélemények