Nagyvilág

2013-04-14 17:12:00

Hősök és áldozatok - 70 éve tört ki a varsói gettófelkelés

Niszán hó 27-én (2013-ban április 7-8.) emlékeznek meg a zsidó világban a holokauszt áldozatairól és hőseiről. Ez a dátum az 1943-ban, pészach előestéjén kitört varsói gettófelkeléshez kapcsolódik. A Gergely-naptár szerint abban az évben április 19-én kezdődött a zsidó ellenállók fegyveres akciója a nácikkal szemben. A lázadások és fegyveres harcok általában az után törtek ki, hogy a gettókból már deportálták azokat, akiken a nácik megbosszulhatták volna veszteségeiket. A Hetek írása.

Méir Dworzecky túlélő a következőket mondta a holokauszt alatti zsidó ellenállásról: „Helyt­állás alatt a zsidó nonkonformizmus és a zsidó viselkedés minden olyan fajtáját és formáját értjük, melyeknek célja a nácik terveinek, tehát a zsidók kiirtásának, s halálukba vonulásuk előtt, emberi mivoltukból való kifordításának meghiúsítása.” Véleménye szerint az ellenállás tehát minden olyan cselekedetre vonatkozik (nem csupán a fegyveres felkelésre), amellyel a zsidók megszegték a náci rendelkezéseket az életben maradásuk érdekében.

Talán az elsők között a Vilniusban élő Abba Kovner ismerte fel, hogy a nácik a zsidóság teljes elpusztítására törekszenek. A Hasomer Hacair (Ifjú őrök) nevű cionista ifjúsági szervezet tagja 1942. január 1-jén a vilniusi gettóban több helyre eljuttatta következő kiáltványát: „Aki a gettó kapuján kilépett, nem fog visszatérni. Számoljatok le az illúzióitokkal. Gyermekeitek, férjeitek már nincsenek többé. Ponar nem munkatábor. Aki odakerült, agyonlőtték. Hitler azon mesterkedik, hogy kiirtsa az európai zsidókat… Nem vagyunk hajlandóak vágóhídra menni, mint a birkák. Igaz, gyöngék és védtelenek vagyunk, de az egyetlen válasz, amit a gyilkosoknak adhatunk: harc. Inkább essünk el szabad harcosokként, mint hogy a gyilkosok kegyelméből éljünk tovább.” Ez a kiáltvány elterjedt a különböző kelet-európai gettókban titkosan működő cionista ifjúsági szervezetek között, köszönhetően az illegálisan működő zsidó futároknak. A zsidó nép teljes megsemmisítésére irányuló terv felismerése szinte ugyanakkor született meg, amikor a nácik elhatározták, hogy az éheztetést, halálra dolgoztatást, agyonlövést felváltják az európai zsidók iparszerű megsemmisítésével (Wannsee konferencia, 1942. január 20.).

Ez a felismerés azonban nem vált azonnal fegyveres ellenállássá, hiszen ezek a huszonéves zsidó fiatalok, nők és férfiak, felelősséget éreztek a közösségért. Tudták, hogy a nácik és szövetségeseik minden fegyveres akcióra brutálisan fognak válaszolni, ami elsősorban a gyengéket és védteleneket sodorja még nagyobb veszélybe. Ezért tevékenységükkel az Endlösungba bevont területeken a lehető legváltozatosabb formában igyekeztek küzdeni a megsemmisítő politika ellen. Mivel a nácik egyik fontos célja az volt, hogy a kirablásra és meggyilkolásra ítélt embereket dehumanizálják, ezért az ellenállás arra is hangsúlyt helyezett, hogy az áldozatoknak segítsen megőrizni emberi mivoltukat. Ennek egyik fontos részeként a betiltott vallási életet titokban, de mégis közösen folytatták.

Chaim Kaplan a varsói gettóban a következőket írta naplójába: „A nyilvános ima ezekben a veszélyes időkben tiltott cselekedet. Akit rajtakapnak, súlyos büntetésre számíthat. Az imádkozás szabotázsnak minősül, és aki szabotál, azt kivégzik.” Ugyancsak tiltottnak minősült a tanulás. Ezért titkos iskolákat szerveztek a gyerekeknek. Erről Chaim Kaplan így írt 1941. február 15-én: „A zsidó gyerekek titokban tanulnak. Hátsó szobákban, asztal melletti hosszú padokon ülnek a kicsi iskolások, és arról tanulnak, milyen marannusnak lenni. Veszély idején a gyerekek megtanulják elrejteni könyveiket. A zsidó gyerekek okosak: amikor tiltott tanok befogadására készülnek, elrejtik a könyveiket és a füzeteiket a nadrágjuk és a hasuk közé, majd begombolják a zakójukat és a kabátjukat.”

A tanuláshoz elengedhetetlenek a könyvek. Sok gettóban illegálisan kellett azonban működtetni a könyvtárakat. A könyvtárosok maguk is komoly kockázatot vállaltak. Halina Szwambaum a háború után így mesélt erről: „Egyig a könyvtáros hölgy vagyok, mivel az emberek jönnek el hozzám, délután egy és este kilenc között pedig a lány a könyvtárból, mert olyankor én rohanom körbe a várost. A város körberohanása azt jelenti, hogy el kell jutnom különböző lakásokba, egy nehéz bőröndöt cipelve fel és le a sok-sok lépcsőn.” De mit is olvastak a gettóba zárt, éhhalálra ítélt, megbélyegzett emberek? Vilniusban Herman Kruk a könyvtár igazgatója felmérést készített erről 1942 decemberében. Ebből kiderül, hogy a detektív- és kalandregények mellett, amit ő bódító irodalomnak nevezett, klasszikus lengyel regényírókat. A német zsidók kedvencei a történelmi és a filozófiai munkák voltak, de előszeretettel olvasták Heine, Lion Feuchtwanger és Emil Ludvig műveit is.

Emanuel Ringelblum, az Oneg Sabbat (Szombat Öröme) titkos archívum vezetője a következőt írta híressé vált naplójában: „A világ meg fogja kérdezni, mire gondolt a Musza Dagh népe a varsói gettóban, amikor rádöbbent, hogy nem menekülhet meg a haláltól. Nos, jóllehet halálraítéltek vagyunk mind, nem vesztettük el emberi arculatunkat. Agyunk éppúgy működik, mint a háború előtt. A komoly zsidó olvasót nagyon érdekli a háborús irodalom. Igen keresettek Lloyd George emlékiratai, meg az első világháborúról szóló nagy regények. Az emberek különösen szeretik az 1918-as évről és a németek bukásáról szóló írásokat. A gettóban élő zsidók Napóleonról olvasnak, és elragadtatást váltottak ki belőlük a moszkvai bevonulásról szóló beszámolók. Ugyanezen oknál fogva Tolsztoj Háború és békéje ugyancsak óriási népszerűségnek örvendett a gettóban. Az emberek párhuzamokat vonnak a jelennel, és lényegtelen jelek alapján is jóslatokkal állnak elő a »legyőzhetetlen« német hadsereg közelgő vereségéről. Egyszóval, mivel a valóságban nem tudunk revánsot venni az ellenségen, a fantázia területén, az irodalomban vágunk vissza.”

És ha már az olvasásról beszéltünk, semmiképpen se felejtsük el az írást. A gettókban az emberek tömegei vezettek naplót, hogy feljegyezzék a velük történteket, vagy csupán nyomot hagyjanak azoknak, akik túl fogják őket élni. Az írás szinte terapikus célokat szolgált. Izrael Lichtenstein naplójában emlékezik meg erről a gyakorlatról: „Lelkesedéssel és örömmel vetettem bele magam a munkába, és segítettem összegyűjteni az anyagot az archívum számára. Engem jelöltek ki, hogy az utolsó pillanatig felügyeljek az irattárra. Elrejtettem. Mégpedig nagyon jól. Bár megmaradnának ezek az iratok.”

A lelki és szellemi ellenállás fontos része volt a humor, amely ebben az egyáltalán nem vicces helyzetben is virágzott az üldözöttek között. Egy korabeli vicc a varsói gettóból, 1941 decemberéből: „–Mi újság? – Nem hallotta? Elkobozzák a székeket a zsidóktól. – Mi történt? – Hitler elfáradt az állóháborúban Leningrád és Moszkva alatt.” Fontos megemlíteni az iratcsatát. Ennek során az ellenállók számos árja papírt, vagy éppen semleges államok útleveleit, lakásbejelentőket, élelmiszerjegyeket és minden, a túlélést segítő iratot szereztek vagy éppen hamisítottak. Éppen Magyarországon működött ez a mentési forma a leg­inkább erőteljes és sikeres formában. „Ezek az iratok, főleg kezdetben, csodákat műveltek. Egész munkaszolgálatos századokat rendeltek vissza a magyar–német határról, sőt a hegyeshalmi halálmenetből vagy a Duna-parti sortűz felé vezetett sorokból is ki lehetett menteni embereket, ha idejében eljuttattuk hozzájuk a védlevelet” – emlékezik vissza a történtekre Grósz Endre.

A munkaszolgálatra vagy a gyűjtőtáborokba behívottak számos esetben nem jelentek meg az utasítás szerinti időpontban. Elrejtőztek ismerősöknél vagy előre kialakított rejtekhelyeken.

Rendkívül fontos az is, hogy az üldözöttek szolidaritást éreztek azokkal, akik még náluk is sanyarúbb helyzetben voltak. A szociális segítségnyújtás is az ellenállás egyik formája volt. A lakóközösségek a gettóban gyakran úgynevezett „kanál-akciót” szerveztek. Ennek lényege az volt, hogy minden lakó adott csupán egy kanál cukrot vagy lisztet, amit összegyűjtöttek és a leg­inkább rászorulóknak adtak. A varsói gettóban a német polgári hatóság engedélyezte a Zsidó Közösségi Önsegélyező Egylet létrehozását, pontosan a leküzdhetetlennek látszó szociális katasztrófa elkerülésére vagy elodázására. A szervezet vezetője Michal Weichert volt. Lucy Dawidowicz idézi a következő történetet vele kapcsolatban: „Egyszer, még a szervezet tevékenységének kezdetén, a lakossági ügyekkel és ellátással foglalkozó osztályt vezető német tiszt megkérdezte Weichertet: –Nem veszi észre, hogy süllyed a hajója? –Tudom – válaszolt Weichert –, de valakinek a süllyedő hajóról is menteni kell az embereket.”

Az ellenállás legmarkánsabb formája fegyveres volt. Nem csupán a varsói gettóban történtek felkelések, hanem számos más helyszínen is. A lázadások és fegyveres harcok általában az után kezdődtek, hogy a gettókból a betegeket és öregeket már deportálták a megsemmisítő táborokba. Innentől ugyanis már nem voltak olyanok a gettóban, akiken a nácik megbosszulhatták volna a fegyveresek okozta veszteségeket. A fegyveres felkelők általában megvárták azt az időpontot, amikor a nácik hozzákezdtek az adott gettók végső felszámolásához, és akkor vették fel a bátor és kilátástalan küzdelmet. Egy másik helyszíne a zsidók fegyveres küzdelmének a partizánok között volt. Sokan az erdőkbe menekültek, ahol – ha volt fegyverük – a partizáncsoportok esetleg befogadták őket. Gyakran előfordult azonban, hogy a partizánok az antiszemitizmusuk miatt, vagy éppen a csizmájuk vagy fegyverük megszerzéséért meggyilkolták a közéjük menekülő zsidókat. Több zsidó partizáncsoport is harcolt azonban. Közülük a leghíresebb a Bjelszki fivéreké, akik között családok is voltak.

A lágerekben is volt ellenállási mozgalom, melynek keretében három táborban (Treblinka, Sobibor és Auschwitz–Birkenau) is fegyveres felkelést robbantottak ki, azzal a céllal, hogy megrongálják a tömeges megsemmisítésre szolgáló krematóriumok és gázkamrák gépeit és eszközeit. Az 1944. októberi Sonderkommando-felkelésről Itzhak Shadmon túlélő így emlékezik: „A legjobb munkát végeztem, szemetet szedtem, amiben sok hasznos, cserélhető tárgyat és élelmet is találhattam. Körülbelül 150 méterre voltam, amikor felrobbantották a krematóriumot. Az SS gyorsan reagált, mindenkinek a földre kellett feküdnie, aki állva maradt, azt lelőtték. A földön fekve láttam, hogy egy sonderkommandós zsidó menekült egy SS elől. A katonánál egy régi típusú puska volt, amelyet néhány lövés után újra kellett tölteni. A menekülő gyors irányváltozásokkal szaladt, ezért az SS nem tudta eltalálni. Amikor kifogytak a golyók, megállt, és nekikezdett, hogy újratöltse a fegyvert. Akkor a zsidó öles léptekkel odafutott, és az éppen megtöltött puskát kicsavarta a katona kezéből. Több lövéssel leterítette az őrt. Nekem ez akkor óriási lelkierőt adott. Láttam, hogy a németek, a felsőbbrendűnek mondott faj képviselői is halandóak, nekik is piros a vérük, és ha kifolyik belőlük, ők is meghalnak. Akkor úgy éreztem, hogy mégiscsak lehetséges, hogy túl fogom élni, és vége lesz az egésznek.” Azokban a haláltáborokban, ahol felkelés tört ki, a nácik rövidesen leállították a megsemmisítést.

Hetek / Pécsi Tibor

További külföldi híreink