Gazdaság

2012-08-01 08:58:59

Róna: a kormány fiskális politikája a szakszerűtlenség kétségbeejtő példája

„A baj lényege az, hogy az ország hatalmi szerkezete és a hatalmi szerkezetet támogató „mindennapi erkölcs” elfojtja, illetve kiűzi az országból a társadalom alkotóképességét”.

Bár a kormány fiskális politikája a szakszerűtlenség kétségbeejtő példája, és a vitairat [a Hetényi Kör Félfordulat című írása – a szerk.] a kérdést egy normálisabb mederbe tereli, a nemzetgazdaság gondjai nem az elhibázott fiskális politikából fakadnak. Az csak súlyosbítja a bajt. Szerintem a baj lényege az, hogy az ország hatalmi szerkezete és a hatalmi szerkezetet támogató „mindennapi erkölcs” (erről lásd Heller Ágnes) elfojtja, illetve kiűzi az országból a társadalom alkotóképességét. Az eredmény a rendkívül alacsony hozzáadott érték, a növekedési potenciál elsorvadása, a humántőke siralmas lemaradása; összességében egy olyan kultúra és gazdasági szerkezet kialakulása, ami inkább kikerülné, mintsem magához ragadná az életet, ami nem képes kitermelni az EU árszerkezetében való részvételhez szükséges forrásokat. Az árak „konvergálnak” az európai szinthez, a termelékenység azonban nem. Az így egyre szélesebbre nyíló olló kezelésére valójában nincs megfelelő fiskális eszköz.

2007 végére egy forint GDP-növekedést húsz forint adósságnövekedés kísért. Az állítás, miszerint „[a] gazdasági növekedés […] 0 százalék körüli szintje elsősorban […] a nem megfelelő adópolitika következménye”, szerintem tehát túlzott jelentőséget tulajdonít a fiskális kérdésnek, még akkor is, ha az elszabadult költségvetési deficit szerepe az említett arány kialakulásában tagadhatatlan. Az ok-okozati összefüggések ugyanis nem egyirányúak. Egyáltalán nem biztos, hogy a termelékenység elmaradásáért a deficitet kellene hibáztatni, és nem fordítva. Ráadásul, az írás nagymértékben támaszkodik a Keynes-Kahn multiplikátor modellre, és a megoldást egy olyan adópolitikában látja, amely a növekedést az effective demand [„hatékony kereslet” – a szerk.] felpörgetésére építi. De nagy a veszély, hogy egy ilyen politika egyrészt az adósságszint említett (és az elmúlt évtizedben megtapasztalt) robbanásához, másrészt a külkereskedelmi mérleg borulásához vezet, mert a kereslet felpörgetése csak akkor hoz egészséges növekedést, ha az a produktivitás javulását is magával hozza. Ez pedig az eredeti elmélet szerint is csak akkor lehetséges, ha a produktív kapacitások már léteznek, de kihasználatlanul hevernek. Persze a kereslet élénkülése vezethet a beruházások fellendüléséhez – de csak vezethet. Itt számos olyan tényező jut fontos szerephez, ami meglehetősen távol esik az adópolitikától. (Mint például a monetáris politika.)

Nálunk – mint azt az elmúlt években láthattuk – a felpörgetett keresletből közel sem biztosított az automatikusan javuló hatékonyság. Sajnos a magyar nemzetgazdaság hagyományosan a „stop-go” szindróma szélsőséges példája. A növekedésnek hatalmas importvonzata van – amit én a mainstreamtől eltérően a gazdaság szerkezetével és a késztermékek hiányával magyaráznék. De itt nem a magyarázatra, hanem a puszta jelenségre szeretném felhívni a figyelmet.

De visszatérve a fő témához: hogyan, mivel fojtja el a rendszer a társadalom alkotóerejét? Miért szorultunk vissza az alap- és félkész termékekre és bérmunkára épített szerkezetbe? Hogyan történhetett meg, hogy a munkavállaló korú lakosság közel fele kiszorult a nemzet mindennapi alkotó életéből, a bennmaradtak pedig jobbára az egyszerű műveletek utasítás szerinti elvégzésére kapnak csak lehetőséget? Szerintem ez az az aporia, aminek a feloldására a Samuelson-Hahn-Mankiw féle „objektív” közgazdaságtan reduktív keretei messze túl szűkösek, tartalmilag alkalmatlanok. Márpedig úgy gondolom, hogy a gazdaságpolitikának ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása a fő feladata. A választ csak a társadalomtudomány egészének – tehát a szociológia, a politika- és jogtudomány, a filozófia és az antropológia – eszköztárára támaszkodva lehet (talán) megadni. Bár közel sem rendelkezem a szükséges képességgel, nincs átfogó magyarázatom, szeretném felhívni a figyelmet három olyan tényezőre, ami a vitairatban leírtak várható eredményességét beárnyékolja.

1. A korrupció

A magyar közbeszédben a korrupció a politika velejárójaként van elkönyvelve. („A társadalom becsületes lenne, ha a politika nem korrumpálna mindent.”) Szerintem ennek a fordítottja a helytálló. A társadalom ösztönzi, néha kényszeríti a politikát a korrupcióra. A politika által gyakorolt korrupció csak a társadalmi szinten már bejáratott korrumpálásnak az intézmény jellegzetességével behatárolt egyik változata – akár a hálapénz mint az egészségügy sajátos gyakorlata – de semmiképp sem a társadalmat átszövő korrupció eredete. (A korrupcióért való felelősség áthárítása a politikára a magyar társadalom felelősségkerülésének egyik példája. Lásd 2. pont alább.)

A korrupcióra való szocializálás az iskolában kezdődik, ahol a tanárok szemet hunynak a puskázás felett, elősegítve ezzel annak a szívességkultúrának az elsajátítását, ami átszövi a magyar élet egészét, és ami felkészíti a gyereket a sikeres szívességgazdálkodásra. A tényleges, a kimutatható teljesítmény rendszerszerű elhomályosítása, következetes mérésének elodázása persze fontos talapzata a szerény képességű és képzettségű tanárok hatalmának, basáskodásának. (A magyar vizsgarendszer önkényessége tapasztalatomban példátlan.)

 

2. A rasszizmus

A magyar antiszemitizmus, cigánygyűlölet, általában a másság üldözése és kiszorítása mára világhírűvé vált. A magyar társadalom egyszerűen képtelennek bizonyult a szembenézésre történelme legsötétebb fejezeteivel, nem képes és nem is akar leszámolni a gyűlölet kultúrájával. A kudarcot többek között az alkotni képtelen gazdaság árával fizetjük meg. Bár a bénító gyűlölet leginkább a jobboldalon észlelhető, a gyűlölködés, mint a szétfröccsent ráksejt, a legkülönbözőbb utakon metasztatizál. A társadalom „baráti körökre” szakad, kizárva ezekből az eltérő véleményt és értékrendet, mert a másság bármiféle megnyilvánulása a gyűlölet kiváltásának kockázatával jár. A vitát, de még a tudományos vitát is egy sajátos szorongás kíséri, nevezetesen a félelem attól, hogy a kimenetnek hatalmi következményei lehetnek. Az álláspontok ütközésének kimenete jellegzetesen inkább az egyik fél „győzelme” a másik fölött, mint valamilyen életképes szintézis létrejötte. A vitákat nem a megoldások keresése, hanem a „csata”, a „háború”, a „küzdelem” metaforája vezérli.

 

3. A jogállamiság hiánya

Manapság divatos a jogállamiság összeomlását az Orbán-kormány munkájaként elkönyvelni. A rombolás, amit a jogállamiság területén az Orbán-kormány véghezvitt valóban mellbevágó, az Alaptörvény egy valóban bizarr tákolmány. De itt is többről van szó. A magyar jogalkotás hagyományosan államcentrikus, célja sohasem volt más, mint egy a társadalom szemében kétes legitimitással bíró hatalmi szerkezet fenntartása. A jogalkotás tárgya rendre nem az egyén, hanem az állam jogosítványainak megfogalmazása és érvényesítése, nem az állam társadalmi ellenőrzése, hanem fordítva. Az egyéni és társadalmi alkotóerő egy hatalmas, de hatékonytalan és tiszteletre egyáltalán nem érdemes államba ütközik, és ebben a végeláthatatlan ütközetben egyszerűen kimerül.

A teljes cikket a Hetényi Kör blogján olvashatja!

További gazdasági híreink