Kövessen minket a Facebookon

Egyéb

2012-04-29 12:01:33

Ki adta a pápák hatalmát?

A Vatikáni Titkos Levéltár válogatott dokumentumait mutatja be a Lux in arcana kiállítás Rómában. A Hetek cikke.

Ki adta a pápák hatalmát?

„Kiállításunk azoknak szól, akik szeretik a történelmet, és azoknak, akik kíváncsiak a múlt eseményire. A dokumentumokat úgy válogattuk össze, hogy azok önmagukért beszéljenek” – írta Raffael Farina érsek, a Vatikáni Levéltár vezetője a Lux in arcana (Fény a titkos helyen) kiállítás sajtóirodája által a Heteknek elküldött nyilatkozatában. „Félelem vagy bűntudat nélkül tárja fel magát a levéltár, büszkén arra a szolgálatra, amit négy évszázada az Egyház és a kultúra érdekében végez. … A bemutatott dokumentumok megragadó emlékeztetőt nyújtanak az Egyház, valamint hajdani birodalmak, királyságok, hercegségek és köztársaságok múltjáról” – írja Farina érsek, aki bízik abban, hogy a kiállítás „reményteli és optimista” hangvételével segít ellensúlyozni „a romlás és üresség iránti hajlamot”, ami ma széles körben elterjedt. 

Fény a titkos helyen - egyedülálló vatikáni kiállítás

„A romlás gyökere”

Lássuk, milyen kapaszkodót nyújt a kiállítás egyik legérdekesebb terme, „A tiara és a korona” címet viselő bemutató, a történelmi tisztánlátáshoz. A teremben a pápaság világi hatalmával kapcsolatos dokumentumokat állítottak ki. Időrendben a legkorábbi a Nagy Konstantin római császárnak tulajdonított adománylevél, amely két részből áll. Az uralkodó először tanúvallomást tesz arról, hogyan fogadta el a kereszténységet, miután I. Szilveszter pápa csodálatosan meggyógyította.

A dokumentum második fele pedig Konstantin császár adományát tartalmazza, amellyel hálából a gyógyulásáért, a római pápának és utódainak adta  Konstantinápoly és a Keletrómai Birodalom kivételével az egész ismert világ feletti uralmat.

A Donatio Constantini azonban a nyolcadik században készített hamisítvány, amint azt állítólagos keletkezése után kereken ezer évvel később Lorenzo Valla reneszánsz tudós egyértelműen bebizonyította. Ezt a tényt a kiállítás ismertetője is készséggel elismeri, hozzátéve, hogy voltak, akik „a romlás gyökerének tartották” a dokumentumot, ami korlátlan világi hatalmat adott a pápaság kezébe. Arról azonban nincs szó, hogy a kiállítás szervezői a hamis adománylevél alapján hozott döntéseket és bitorolt kiváltságokat is elítélték volna. Sőt, az itt bemutatott többi dokumentum inkább azt támasztja alá, hogy a pápaság számára nagyon is természetes volt, hogy uralmat gyakoroljon a királyok és nemzetek felett.

A feljegyzések szerint a nyolcadik század végén I. Hadrián pápa volt az első, aki az adománylevélre hivatkozva sürgette Nagy Károly császártól, hogy Konstantin példáját követve rendelje alá birodalmát Rómának. 1054-ben IX. Leó pápa a konstantinápolyi pátriárkának írt levelében hosszasan idéz az adománylevélből, bizonyítva ezzel azt, hogy a Szentszék földi és mennyei birodalommal is rendelkezik. Leó pápa fogadkozott, hogy a dokumentum teljes mértékben hiteles, és felszólította a pátriárkát, ismerje el Szent Péter apostoli utódjának elsőbbségét az egyházban. A pátriárka erre nem volt hajlandó, és ennek következtében megtörtént a nagy kelet–nyugati egyházszakadás, ami a mai napig sem szűnt meg.

A hamis adománylevél nyugaton is alapot adott a pápáknak, hogy megerősítsék befolyásukat. VII. Gergely pápa 1075-ben egy 27 pontot tartalmazó pápai bullában rögzíti, hogy miért illeti őt, mint a római egyház fejét, teljhatalom egyházi és világi kérdésekben egyaránt. A dokumentum neve is – Dictatus papae („A pápa által diktált”) – jelzi a bulla jelentőségét. Előzménye annak az ismert történelmi epizódnak, amikor IV. Henrik császár Canossa várában a pápa kegyelméért könyörgött (1077 januárjában), miután VII. Gergely kiátkozta az uralkodót, és valamennyi alattvalóját feloldotta a császárnak tett hűségesküje alól. (Egy évszázaddal korábban még fordított volt a helyzet: a frank királyok fenntartották maguknak a jogot, hogy elismerjék a pápát.

Ez volt a „két kard” elve, az egyházi és a világi hatalom formális különválasztása. E szerint

Isten a hatalom teljességét Krisztus földi helytartójára, a pápára bízta. Ezt jelképezi a két kard, ahol az egyik kard a szellemi, egyházi hatalom, amely a pápa kezében marad, a másik a világi hatalom, amelyet a pápa ugyan tovább adott a földi uralkodóknak, de az ellenőrzést továbbra is fenntartja e világi hatalom gyakorlása fölött, és elítélheti az ő akarta ellen vétő uralkodókat, világi vezetőket.)

A Dictatus papae pontjai abszolút hatalmat deklarálnak: „A pápát nem ítélheti meg senki”; „A római egyház soha nem tévedett, és soha nem fog tévedni az idők végezetéig”; „A pápának joga van engedetlen fejedelmeket letenni és alattvalóikat a hűségeskü alól feloldani”; „A pápa császári jelvényeket viselhet”; „Egyedül a pápa lábait kötelesek az összes fejedelmek megcsókolni”, és így tovább.

VII. Gergely utódai továbbfejlesztették a pápai teljhatalomról szóló doktrínát. IV. Ince 1245-ben kiátkozta és megfosztotta hatalmától II. Frigyes császárt. A pápa eretnekséggel, szentségtöréssel, valamint a Szentszék és a Német-római Birodalom közötti béke megbontásával vádolta az uralkodót. Az egyházfő a dokumentumban Jézus szavaira hivatkozott, amelyet Péter apostolnak mondott: „Néked adom a mennyek országának kulcsait; és amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és amit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen.” (Mt 16,19). A „kulcsok hatalma” – amelyet IV. Ince úgy értelmezett, hogy Szent Péteren keresztül a római katolikus egyházra szállt – ettől kezdve azt jelentette, hogy a pápa nemcsak a bűnök alóli felmentést adhatott az embereknek, hanem ki is zárhatott bárkit a kegyelem alól.

A kiállítás következő dokumentuma már az egész univerzumra kiterjeszti a pápai hatalmat. Az Unam sanctam kezdetű bullát VIII. Bonifác pápa adta ki 1302-ben, de a szöveg a kor legkiválóbb teológusaitól, köztük Aquinói Szent Tamás írásaiból is részletesen merít. A bulla rögzíti, hogy a katolikus egyházon kívül nincs üdvösség („Továbbá kijelentjük, kihirdetjük és definiáljuk, hogy az üdvösséghez teljességgel szükséges, hogy minden emberi teremtmény alávesse magát a Római Pápának”). Ennek alátámasztására a dokumentum Noét hozza fel példának, mondván, hogy az ő korában is minden ember elveszett, aki nem ment be a bárkába. („A vízözön idején Noénak egyetlen bárkája létezett csak, amely előképe az egy Egyháznak, és ennek a bárkának, mely utolsó könyökéig tökéletes volt, csak egyetlen kormányosa és vezére volt, ti. Noé, és azt olvassuk, hogy ezen a bárkán kívül minden, ami a földön létezett, elpusztult.”)

Az Egyház „az Úr varratlan köntösét viseli”, és csak „egy teste és egy feje van, nem pedig két feje, mint egy szörnynek”. A Getsemáne-kert eseményeiből a bulla azt a következtetést vonja le, hogy mindkét kard, a spirituális és az evilági kard is az Egyház hatalmában van, „de míg az elsőt az Egyházért, a másodikat az Egyház által kell használni. Az elsőt a papok keze által, a  ásodikat

a királyok és katonák keze által, de a papok akarata és engedélye szerint”.

A pápa felett egyetlen ember nem mondhat ítéletet, mert a bulla szerint az egyházfő  személyében beteljesíti Jeremiás próféciáját: „Ma nemzetek és királyságok fölé helyeztelek…” A pápai teljhatalom jelképe a hármas korona, a tiara lett. A kiállítás kísérőszövege szerint a három korona azt jelzi: a pápa „a királyok és fejedelmek atyja, a világ tanítómestere és Krisztus földi helytartója”. A perzsaföníciai eredetű tiara VIII. Bonifác idején nyerte el a ma ismert formáját, elődei még egyszerűbb koronát viseltek. Bár VI. Pál 1963-ban lemondott a tiara használatáról, az a mai napig a pápák hivatalos jelvénye és a pápai címerben is szerepel.

A pápai állam vége

A kiállítás a konstantini adománylevél bemutatásánál még utal arra, hogy a világi hatalom megragadása „romlást hozott” az egyházra, azonban a fenti dokumentumok ismertetésénél már nem jelenik meg semmiféle kritika, sőt a válogatásból és az okiratok leírásaiból mintha egyfajta nosztalgia csendülne ki azon korszak iránt, amikor még nyíltan lehetett vallani a római egyház teljhatalmát.

Ezt a képet erősítik azok a dokumentumok, amelyek ennek a hatalomnak a megrendüléséről szólnak. „A tiara és a korona” elnevezésű teremben a pápai állam válságának dokumentumai közül előbb Bonaparte Napóleon konkordátumát mutatják be, amit a pápai állammal kötött. Maga a műfaj is újdonság, korábban egyetlen világi hatalom – különösen nem egy köztársaság – sem kötött egyenrangúság alapján álló szerződést a pápai állammal.

Természetesen mindennek az előzménye volt, hogy a francia csapatok elfoglalták

Rómát, és fogságba hurcolták VI. Pius pápát, aki Franciaországban halt meg. Utóda, VII. Pius kiegyezett Bonaparte Napóleonnal, aki rossz taktikának tartotta a francia forradalom radikális egyházellenességét. „Az ügyes hódítók nem csatáznak papokkal. Tudják, hogyan kell féken tartani és használni őket” – mondta Napóleon egyszer testvérének, Luciennek. A konkordátum valóban inkább a francia állam érdekeit szolgálta, és csak jelképes engedményeket tett a pápaságnak. VII. Piusnak azonban nem sok választása maradt, mentette a menthetőt, bízva abban, hogy eljön a kárpótlás ideje, amikor viszsza lehet állítani az egyház világi hatalmát. Azonban a nemzetállamok Napóleon bukása és a Szent Német-római Birodalom megszűnése után már nem kívántak visszatérni Róma politikai uralma alá, inkább a francia modellt választották a katolikus egyházzal való kapcsolataikban.

Még nehezebbre fordult a pápai állam helyzete a század második felében, az

olasz nemzeti egységmozgalom győzelme után. „1870. szeptember 20-a: A pápai állam vége” – ezzel a felirattal mutatja be a Lux in arcana kiállítás azt a korszakot, amikor Garibaldi vörösingesei már szinte egész Itáliát meghódították, csak Róma maradt meg a Pápai Állam fennhatósága alatt. Miután azonban Franciaországban elbukott a második császárság, és IX. Pius pápa elveszítette fő támogatóját, III. Napóleont, elkerülhetetlenné vált Itália teljes egyesítése. 1870. szeptember 10-én II. Viktor Emánuel olasz király felkérte a pápát, hogy hivatalosan mondjon le megmaradt világi hatalmáról, és engedje át Rómát az új olasz állam számára.

IX. Pius azonban erre nem volt hajlandó, és elrendelte a város katonai védelmét. Mielőtt azonban az olasz hadsereg megkezdte volna Róma ostromát, az egyházfő visszakozott, és utasítást adott Hermann Kanzler tábornoknak, hogy kezdjen tárgyalásokat a megadás feltételeiről.

„Mélyen elítélem ezt a nagy szentségtörést, és kimondhatatlan igazságtalanságot”

– írta a pápa a királytól kapott ultimátumról, de kijelentette, hogy „a lelkek pásztoraként nem akar felelős lenni fiai haláláért”. Mielőtt azonban a fegyverletételre sor kerülhetett volna, szeptember 20-án hajnalban Raffaele Cardon tábornok megindította az ostromot Róma elfoglalására. Négy órával később a Szent Péterbazilikára kitűzték a fehér zászlót, de addigra a pápa katonái közül 19 ember már elesett. Az olasz hadsereg bevonult Rómába, és ezzel véget ért a pápai állam több mint ezeregyszáz éven át tartó történelme.

(A Római Hercegség hivatalosan 751-ig a bizánci birodalomhoz tartozott. Kis Pipin frank uralkodó – hálából azért, hogy a pápák segítettek megdönteni a Meroving-dinasztia uralmát– a longobárd tartományokat II. István pápának adományozta, aki így elsőként a római püspökök közül világi uralkodóvá is vált. Pipin adománylevele képezte az alapját a pápai államnak, aminek a területe a később jelentősen kibővült.)

Róma elfoglalása után a pápa önkéntes fogságba vonult, és így félbeszakadt az 1869-ben kezdődött első vatikáni egyetemes zsinat is. A tanácskozás azonban addigra már több fontos döntést hozott, így a pápai tévedhetetlenségről szóló dogmát, valamint

a racionalizmus és liberalizmus „számos tévelygését” elítélő határozatot. Ötvenkilenc éven át úgy tűnt, hogy a pápaság világi hatalma végleg szertefoszlott.

Az első világháború után azonban a fasiszta olasz állam vezetője, Benito Mussolini úgy érezte, hogy hatalmának megszilárdításához szüksége van a katolikus egyház elismerésére, ezért kiegyezést ajánlott a pápának. XI. Pius Mussolinit olyan erős kezű vezetőnek látta, aki hatékonyan fel tud lépni a kommunizmus és a liberalizmus veszélyeivel szemben, ezért elfogadta a Duce ajánlatát. (A megegyezést a lateráni szerződésben rögzítették, amelyet előző számunkban ismertettünk részletesen – a szerk.). Ezzel egy új állam, a Vatikáni Városállam formájában ismét létrejött a pápa világi hatalma, amely egykor volt, majd átmenetileg megszűnt.

HETEK / Morvay Péter

További híreink