Kövessen minket a Facebookon

Egyéb

2012-03-25 16:44:47

A nyomortelepek kincsei - interjú Snétberger Ferenccel

Egy évvel ezelőtt nyitotta meg kapuit az a zenei tehetséggondozó központ, melyet Snétberger Ferenc álmodott meg, és hozott létre főként norvég alapítványi segítséggel Felsőörsön. A világhírű gitárművész, aki maga is hátrányos helyzetből küzdötte fel magát a világhírig, saját példáján keresztül szeretné bátorítani a fiatal, szegény sorsú tehetségeket. Célja perspektívát nyitni számukra, helyzetbe hozni őket, s ennek jegyében március legvégén a MÜPA-ban adnak közös örömkoncertet az első évfolyam legtehetségesebbjeivel. A Hetek interjúja.

A nyomortelepek kincsei - interjú Snétberger Ferenccel

Miben egyedülálló ez a zeneiskola?

Nagyon szegény és nagyon tehetséges gyerekeket veszünk fel, és a bennük lévő értékekre, a gyökereikre alapozunk. Mielőtt elkezdjük a meghallgatásokat, járjuk az országot, és próbálunk minél több gyereket kiválasztani. Az iskola kapacitása 60-65 diákra szól, 12-18 év közöttieknek, de a valódi tehetségek kedvéért kivételt teszünk. Az ország minden tájáról jönnek: sokan vannak Észak-Magyarországról, de Szlovákiából, Szerbiából is jönnek. Vannak közöttük nagyon tehetséges kezdők és haladók egyaránt. A 12 hetes kurzus igazodik az iskolai szünetekhez, a nyári a leghosszabb, 6 hétből áll. Olyan tudásanyagot kapnak – zene, angol, számítástechnika, önmenedzselés -, ami továbblépési lehetőséget ad nekik, hogy ki merjenek állni bárhol, és megmutatni, mit tudnak.


Tényleg 3 perc jut egy felvételizőre?

Van, hogy még kevesebb, amikor nagyon sokan vannak.

3 perc mire elég?

Mindenre, még ennél rövidebb idő is elég. Amikor bejön valaki, körülbelül lehet tudni, hogy mi lesz a folytatás.

Hálás dolog arra inspirálni őket, hogy a mai világban zenészek legyenek?

Eleve itt vannak egy olyan légkörben, egy olyan társaságban, ahol alapvetően fontos dolgokat megtanulnak. A többségnek  nehézségei vannak az iskolával, de itt megtanulnak tanulni, csapatban játszani, bízni önmagukban. Akik nem kirívóan tehetségesek, azok lehetnek jó tanárok is: engem is tanított olyan zenetanár, aki nem tudott gitározni, tanítani viszont nagyon tudott. Nagyon szerette és értette a zenét, és ezt át tudta adni.

Nem a technikát tanította.

Nem, hanem belevezetett ebbe a világba, az ő tanácsára iratkoztam be könyvtárba, kölcsönöztem ki a nagy zeneszerzők életrajzát, tanulmányoztam a zeneelméletet. Mert ha az ember jobban ismeri Mozartot vagy Bachot, akkor jobban is tudja játszani, a kotta mögött nagyon komoly dolgok vannak.

Ön is könnyen megtalálja a hangot a gyerekekkel?

Igen, ez az egész egy csapatmunka: a tanárok és a diákok egymástól tanulnak, a közös zenélés során mindenkinek gyarapodik a tudása. Ez egy olyan hely, ahol át tudják adni azt, ami bennük van, amit értéknek tartanak. Nagynevű tanárok workshopokat tartanak, külföldről is sikerült megnyerni művészeket, akiknek nagyon tetszett ez a lehetőség. 

A cigány tanárokat a gyerekek jobban elfogadják, mint a magyarokat?

Érdekes kérdés. Nekem fontos volt, hogy minél több roma származású tanár tanítson azért, mert vannak olyan gyerekek, akiknél egy normál képzettségű tanár nem veszi észre azokat a kincseket, amelyeket ezek a gyerekek otthonról hoznak, vagy amivel születnek. Aki nem roma tanár itt, az is jól ismeri a romákat. Ugyanakkor a zenetanítást szeretnénk kiterjeszteni a nem roma tehetséges gyerekekre is. Egy idő után feloldódnak a különbségek, az emberek képesek egymásra hangolódni a zenén keresztül.


Az iskolával kapcsolatban azt hallani: az improvizációs készséget fejleszti. Lehet-e ezt tanítani?

Nem lehet tanítani, erre születni kell, s azt lehet fejleszteni. Sok zenésszel játszottam már, akik 30-40 éve játszanak egy világhírű zenekarban, és mondták nekem, amikor együtt játszottunk velük, hogy milyen jó nektek, hogy ti tudtok improvizálni. A romákra ez a készség különösen jellemző, azért, mert ők otthon mindig együtt muzsikálnak, és ez óriási dolog, mert így tudnak egymással kommunikálni. Ha én odamennék egy szimfonikus zenekar első hegedűséhez, hogy játsszunk spontán együtt valamit, ő csak akkor tudna, ha én alkalmazkodnék őhozzá, fordítva nem. Csak ha van valami kotta. A roma zene viszont nincs lekottázva, legfeljebb a dallam, a többi improvizáció. Ez ősi, nagyon régi gyökerekhez nyúlik vissza, amit a generációk megtanultak egymástól zenélés közben.


Romákkal könnyebb együtt játszani?

Nem feltétlenül. Volt egy amerikai filmrendező, aki összegyűjtött a különböző országokból romákat, hogy megnézze, mi történik, ha együtt zenélnek. Kiderült, hogy a különböző nációjú roma zenészek nem tudnak együtt zenélni. Ott volt két szerb trombitás, és mi megpróbáltunk velük kommunikálni: mi tudtuk az ő zenéjüket, de ők nem tudták eljátszani a miénket. Ez olyan, mint a spanyol flamenco zene: ők nem tudnak jazzt játszani, de egy jazz gitáros, aki klasszikus gitárt tanult itt Magyarországon, tud velük játszani. Én is tudnék a Paco de Luciával játszani, de ő nem tudna velem egy standard-et eljátszani, ami persze nem jelenti azt, hogy ő rosszabb zenész. Hogy ez mitől függ, nem tudni. Például jó ideje játszom együtt Markus Stockhausennel, aki német, egy zeneszerző fia, és vele nagyon jól működik a dolog.

Meg nem is lehet egységes roma kultúráról beszélni. Amikor Írországban voltam, találkoztam ír romákkal, teljesen másképp néznek ki: szeplősek, szőkék, és más zenét is játszanak, ezt a Django Reinhardt-féle stílust, gitárokkal, hárfákkal, és vándoréletet élnek, rengeteg lakókocsival.


A „roma zenész” kliséből hogyan tudott külföldön kitörni?

Csak a tudás révén lehet kitörni, a tudás tényleg hatalom, de nagyon sok munka kell hozzá. Ha valaki roma zenész, könnyen skatulyába teszik, pedig sok cigány művész van, akiről nem is tudnak, például a müncheni filharmonikusok első hegedűse is roma.


Ön is klasszikus gitárral kezdte, és itt is oktatnak klasszikusokat - ez tehát megkerülhetetlen?

 

Abszolút. De amikor én gyerek voltam, könnyebb volt zenét tanulni, mint most. 13 éves voltam, amikor anyukám elvitt egy salgótarjáni zeneiskolába. Nem kellett fizetnünk, mert kitűnő tanuló voltam. A nagybátonyi zeneiskolába is beiratkoztam, és nagyon megszerettem a klasszikus gitárirodalmat.

Kiskora óta zenél?

Főleg hallgattam a zenét. Nekünk a zene a családban a szegénységen kívül a másik meghatározó dolog volt. Amikor apám még gyerek volt, a nagyapámnak lovaskocsija volt, amivel faluról falura jártak, volt nekik egy kis céllövöldéjük, ringispiljük, apám meg trombitált és hárfázott. Emlékszem, apámhoz jártak zenészek, és mindig együtt játszottak, ami nekünk egy elmondhatatlan élmény volt, s akkor én még nem tudtam játszani, de tudtam magamban, hogy én is zenész leszek. Két bátyám mindig verekedett apám gitárjáért, én nem is tudtam hozzáférni. Később a saját keresetemből vettem egyet. A testvéreim is tehetségesek, de egyik se lett zenész.

Min múlt, hogy Önből az lett?

Vidéken nem volt perspektíva, ezért a zeneiskola után Pestre mentem, hogy ott zenészként dolgozzak. Egy barátom megengedte, hogy bejelentkezzek hozzá, így egy szentendrei vendéglátóipari egységben kaptam állást: tánczenét játszottunk esténként, és amikor szünet volt, akkor magamban gyakoroltam a klasszikus darabokat meg saját szerzeményeket.

 Ez így ment 2 évig. Továbbtanulásról álmodoztam, mert nekem arról, hogy leragadok egy vendéglátóban, mindig az jutott eszembe, hogy úgy fogom végezni, mint apám. Ő nagyon nagy gitáros volt, de soha nem tudott gyakorolni, mert velünk kellett foglalkoznia, hét gyerekkel, meg a család fenntartásával: nappal a gyárban dolgozott, és este is dolgozott: zenélt, ez volt neki egyben a gyakorlás is. Azt hittem, nekem is ez lesz a sorsom, de jött a konzervatóriumi lehetőség, és fölvettek a jazz tanszakra.

Ez a 70-es évek, ha jól számolom. Erős mezőny lehetett…

Nem felejtem el, rengeteg gitáros volt a folyosón, de csak kettőt vettek föl. Amikor hallgattam a többieket, nem hittem, hogy én leszek az egyik. Emlékszem, nagy félelemmel ültem bent a felvételin, és gitároztam, nehéz darabokat egymás után, és akkor észrevettem, hogy a Gonda Jánosék azért gitároztatnak engem már egy órája, mert tetszik nekik a játékom. Ezután én lettem a legboldogabb ember. Olyan jó érzés volt, csak tanultam, gyakoroltam, egy évet elvégeztem, és akkor már én is tanítottam. Később, amikor a hazai lehetőségek is szűkösek lettek, továbbmentem külföldre, Németországba, és ott megint a semmiből indultam el. Szerencsém volt, mert a feleségem sokat segített, ő volt a menedzserem.


Most, a sikerei csúcsán pedig megint visszakanyarodott Magyarországra.

Szeretek idejönni, nyáron itt leszek végig. Itt fel tudok készülni koncertekre, naphosszat tudok a gyerekekkel játszani, és tanulok én is. Velük otthon érzem magam. Nagyon jó a légkör, a fiam is itt tanít. Most sokan a tanáraikkal fognak adni a MÜPA-ban egy zárókoncertet. Ez egy óriási dolog nekik, felejthetetlen élmény, cdét is csinálunk belőle. Biztatom őket, nézzék meg az én életemet, ugyanonnan jövök, mint ők. A múltkor kaptam facebookon egy levelet, benne egy kérdés: „Kedves Snétberger Ferenc! Nem Ön volt az, aki Salgótarjánban a domboldalon mindig gitározott? Hallgattuk a nyolcemeletes bérházból, ami ott volt közvetlen a cigányút mellett.” Hát az nem is lehetett más, mint én. Ha én meg tudtam csinálni, akkor ők miért ne tudnák?

A salgótarjáni cigánytelepen nőttem fel, ahol Balázs Jánost, a festőt is felfedezték. Mindig nála voltam, a közelünkben lakott, a külföldiek jöttek oda megnézni őt, a naiv festőt. Egy zseni volt. Felment kora hajnalban a dombra, és az egész cigánytelepet megfestette a napfelkeltében. Ez érdekes dolog, hogy a nagy nyomorúság közepette kiből mit hoz ki a sors. Amikor a telepet lebontották - muszáj volt, borzalmas viszonyok voltak ott -, János bácsi nem akart elmenni, azt mondta, ő akar az utolsó lenni, és amikor eltűnt a telep, ő is meghalt.

Én nagyon szerettem ott lenni, ott úgy muzsikáltak a romák, hogy az leírhatatlan. Akkor nagyon sok család élt ott, hihetetlen hangulata volt. Nagyon szegények voltak, de mindenki dolgozott az üveggyárban. Mentek, dolgoztak három műszakban, még én is dolgoztam ott. Most hogy munkanélküliség van, a közösségek is szétestek. Nógrád megyében nagyon sok roma lakik. Ott volt a tűzszergyár, acélgyár, üveggyár, mindhárom gyár tele volt romákkal. Ezek megszűntek, a bátyámat is elküldték 25 év után, azóta alkalmi munkákból él. Katasztrófahelyzet van. Itt Felsőörsön kicsit újrateremtődik most ez a közösség.

HETEK / Makki-Marie Rose, Fotó: Kacziba Zsolt

További híreink