Kövessen minket a Facebookon

Itthon

2019-06-16 09:43:00

Nagy Imre: egy drámai életút

30 éve temették el méltó módon Nagy Imrét, az 1956-os forradalom mártír-miniszterelnökét. A Hetek tavaly, kivégzésének 60. évfordulóján megjelentetett cikkével emlékezünk rá. 1956. június 7-én közel száz ember köszöntötte otthonában a 60. születésnapját ünneplő Nagy Imrét. A volt és leendő miniszterelnök életéből ekkor még két év és kilenc nap volt hátra, de utolsó hónapjai már teljes magányban teltek.

Nagy Imre: egy drámai életút
Nagy Imre

A pasaréti Orsó utcai villában jelenlévő hírességek közül senki nem tudta azt, hogy két évvel később, 1958. június 9-én a Gyorskocsi utcai Gyűjtőfogházban dr. Vida Ferenc bíró meg fogja nyitni Nagy Imre és társai büntetőperét. A tárgyalásról a korabeli sajtó nem számolhatott be, csak a kivégzés utáni napon, 1958. június 17-én jelent meg az „Igazságügyminisztérium (sic!) közleménye a Nagy Imre és társai ellen lefolytatott büntető eljárásról”.

A keménykalapos pártmunkás

Nagy Imre 1956 előtti élete nem arról szólt, hogy jelképpé válik, még az 1953-as első miniszterelnöki kinevezését követően sem. A forradalom nélkül nevét ma leginkább csak a korral foglalkozó történészek ismernék. Következetes kommunistaként nem tartozott a mozgalom, majd a párt legbelső köréhez, de ő sem törekedett arra, hogy középpontba állítsa személyét.

Nagy Imre tehát külsejében és habitusában távol állt a vezető pártaktivistáktól, pedig ugyanúgy alulról jött, mint azok többsége, köztük Kádár János is. (Kádár egész életében kisebbrendűséget érezhetett Nagy Imrével szemben: mindkettejüknek cselédlány volt az anyja, de míg őt egyedül nevelték fel, és csak három elemit végezhetett, addig Nagy családban, már-már kispolgári miliőben nőtt fel és tanulhatott, később pedig – szemben a gyermektelen Kádárral – gyermeke is született. Ez a bizalmatlanság akkor is megmaradt, amikor a kommunista hatalomátvétel után mindketten a politikai vezetés elitjébe tartoztak, majd Kádár árulása után pusztító gyűlöletté változott.)

A nyugodt, komótos életritmusból még a forradalom sem tudta kizökkenteni Nagy Imrét. Az 1956. október 23-a előtti két napot Badacsonyban töltötte a szüreten, onnan érkezett vissza Budapestre, ahol már zajlottak a tüntetések. De még ekkor sem zavartatja magát, 23-án délután szokásához híven délutáni nyugovóra tér, és másfél órás alvás után lát csak neki ahhoz, hogy beszédet írjon a Kossuth téri tüntetőknek, akik a kormányba kerülését követelik. Nem is sikerül jól a beszéd, mert a tömeg jelentős része kifütyüli a volt kormányfő pártbürokrata nyelvezetű szónoklatát.


a kép jobboldalán kádár jánosA kép jobboldalán Kádár János
„Nem vagyunk mi elvtársak!” – kiabálják vissza, és Nagy Imre csak azzal tudja megmenteni a helyzetet, és visszaszerezni a tömegek támogatását, hogy félbehagyva beszédét, telt, zengő hangján elkezdi énekelni a Himnuszt.

Az illegalitásból Nagy Imre előbb Bécsbe, majd 1929-ben Moszkvába emigrált, ahol a párt „agrárvonalon” foglalkoztatta, jóllehet ilyen képzettsége nem volt. Mindenesetre a veszélyes sztálini éveket – a magyar emigráció számos tagjával, köztük Kun Bélával ellentétben – túlélte. Pedig volt, hogy letartóztatták, de néhány nap után elengedték, ami ritkaságszámba ment a nagy tisztogatások idején. Emiatt felmerült, hogy nemcsak szovjet állampolgárságot kapott, hanem az orosz titkosszolgálat, az NKVD is alkalmazta, és ez jelentett védettséget a számára. A rendszerváltás előestéjén Grósz Károly elő is állt azzal, hogy a KGB vezetőjétől kapott egy Nagy Imrére vonatkozó dossziét. Az úgynevezett Vologya-aktából annyi megállapítható, hogy emigráns kommunistaként Nagy kapcsolatot tartott az NKVD-vel, de ennek intenzitása, jellege most is viták tárgya, főként azért, mert a magyar emigrációra vonatkozó levéltári anyagok ma sem kutathatók a KGB utódszervezetének levéltárában. Azt se feledjük, hogy 1989-ben az orosz és magyar kommunista vezetésnek érdekében állhatott a mártír miniszterelnök emlékének besározása, így a valódi dokumentumok (köztük tényleges jelentések) közé hamisítványokat is keverhettek.

Az biztos, hogy ha Nagy Imre kapcsolatban állt is az NKVD-vel, ez a viszony nem volt olyan szoros, mint amilyet legjobb moszkvai ismerőse, Münnich Ferenc ápolt a szovjet titkosszolgálattal. „Münnich moszkvai éveiben Nagy Imre családjának egyik legközelebbi barátjává vált: gyakran sütött-főzött nekik, Nagy Erzsébetet (Nagy Imre gyermekét – szerk.) szinte saját lányaként szerette, s Nagy Imrével közösen hallgatták a budapesti rádió közvetítette nótaműsorokat. Az ilyen rádióadásokat rendre végigdanoló Münnich 1936-ban még saját betegeskedő feleségét is Nagy Imre gondjaira bízta, mielőtt beállt önkéntesnek a spanyol köztársaságiak mellett harcoló Nemzetközi Brigádok soraiba” – ahogy Münnich Ferencről írta a Magyar Narancsban megjelent portréjában László Ferenc. Míg Kádár úgy árulta el Nagy Imrét, hogy nem volt köztük bizalmas kapcsolat, jobb keze, Münnich egykori személyes jó barátjának a bitóra küldéséhez járult hozzá szavazatával.

A második világháború végét jelentő szovjet megszállás a moszkvai magyar kommunista emigráció túlélőit juttatta a hatalomba. Ebben nem osztottak főszerepet Nagy Imrének, aki – mint Rainer M. János írja – „élelmezési, majd begyűjtési miniszterként, pártközponti osztályvezetőként, illetve Politikai Bizottság-tagként és a Központi Vezetőség titkáraként sem lett jobb ülésező, aktívabb vezető, mint a korábbi években (…) végrehajtójává vált annak az agrárpolitikának, amelyet jószerével egyedül bírált akkor, amikor még csak tervezték annak bevezetését.” Részt vett a magyarországi németek kitelepítésében, a beszolgáltatások kikényszerítésében, személyét mégsem övezte olyan gyűlölet, mint az első vonalban álló és szintén moszkovita „négyesfogatot”: Rákosit, Gerőt, Farkast és Révait.

Emiatt, amikor 1953-ban, Sztálin halála után a szovjet vezetés úgy látta, hogy Rákosit hátrébb kell vonni a vezetésből, Nagy Imrére esett a választásuk, akit megbízható, lojális, ugyanakkor a közvélemény szemében is viszonylag népszerű, legalábbis elfogadható politikusnak tartottak, aki – ez is fontos szempont volt – a legfelsőbb politikai vezetés, a „négyek” tagjaival ellentétben nem zsidó. (Utóbb Kádár mellett is ez volt az egyik érv.)

rákosi mátyásRákosi Mátyás

Első miniszterelnökségének emlékezetes pillanata az úgynevezett „júniusi beszéd”, amelyet – ez is szimbolikus – nem egy pártkonferencián, hanem az Országgyűlésben mondott el, és a rádió élőben közvetítette. A belső terror enyhítését, az erőszakos beszolgáltatások leállítását, az internálótáborok felszámolását ígéri, nagyobb türelmet vallási területen, barátságosabb hangot az értelmiséggel, a „maszekoknak” iparengedélyek kiadását.

A júniusi fordulat, az „új szakasz” mindenesetre nem tartott sokáig. Rákosinak volt még ereje ahhoz, hogy fordulatot hozzon, és 1955 elején előbb a miniszterelnökségből, majd rá egy évre a pártból is kiszorította Nagy Imrét, akinek ráadásul az egészsége is megrendül ezekben a hónapokban. A szellemet azonban már nem lehet visszazárni a palackba, a közvélemény – de legalábbis az alkotó értelmiség – szemében a félreállított Nagy Imre testesíti meg a reményt, hogy nem tér vissza tartósan a sztálinista kurzus.

Mint Rainer M. János írja, maga Nagy Imre nem akart politikai igényekkel fellépni, még az 1956. februári, a sztálinizmussal leszámoló moszkvai XX. pártkongresszus után sem. Pártonkívüliként is önkéntes pártfegyelmet erőltetett magára, igaz, ezt a szerepet kiegészítették „1956. tavaszi rituális sétái a Belvárosban, utazásai az 5-ös autóbuszon, megjelenése színházban, koncerten, operában”. A mai fogalommal ezt imázsépítésnek nevezhetnénk, de valójában Nagy Imre csak azt az életet élte, amit mindig is szeretett volna, csak nem volt rá lehetősége. Közben azért szűkebb baráti társaságban beszélgettek, olvastatta kéziratait, és beadványait közvetítőkön keresztül még Titóhoz is eljuttatta.

Így érkezett el 1956 októbere, amelynek első mérföldköve Rajk László újratemetése volt október 6-án, az aradi vértanúk napján. Rá egy hétre Nagy Imrét is visszaveszik a kommunista pártba, de a hatalom ekkor még a Rákosit váltó Gerő Ernő kezében van. Október 20-án el is utazik Budapestről, és a badacsonyi szüretről csak a forradalom előestéjén tér vissza.

Az első napok eseményeinek gyors sorozata – a tüntetések, a Rádió ostroma, a Kossuth téri sortűz, az utcai harcok – mintegy a feje felett zajlanak. Miniszterelnöknek jelölik (kinevezését a forradalom előtt, alatt és után is a helyén maradó, gyenge jellemű bábelnök, Dobi István írja alá, mint tíz nappal később Kádár Jánosét is), de az utca hangját nem nagyon hallja meg. Azt képzeli, hogy a dolgokat a neki tetsző, kényelmes tempóban lehet intézni, de ez nincs így. Hiába hirdet statáriumot, és egyben közkegyelmet is a fegyvereiket beszolgáltató forradalmároknak, az események fölött nincs befolyása. Elszigeteltségét és magányérzetét csak erősítették felesége és lánya beszámolói, akik elmondták neki, hogy az utcán forradalom zajlik, de erre csak rezignáltan annyit válaszolt: „Tudom.”

Október 27-én majdnem bele is halt az őrlődésbe. Az év elején volt már egy szívinfarktusa, így amikor az irodájában hirtelen összeesett, környezete azt hitte, hogy újabb szívrohamot kapott. Történetesen éppen jelen volt a moszkvai küldött, Szuszlov, aki egy tabletta Validol nevű orosz gyógyszert adott neki, amitől hamarosan talpra állt. „A sors furcsa fintora, hogy Nagy Imre életét valószínűleg éppen Szuszlov mentette meg” – írja Charles Gati a Veszett illúziók című könyvében.

De az is tragikus, hogy amikor Nagy Imre ténylegesen vezetővé válik, és kezdi megtalálni az összhangot a forradalom követelései és saját programja között, épp akkor Moszkvában már kimondják felette a verdiktet, amit hallgatólagosan Washingtonban is elfogadnak. A szovjet tankok már csendben útban vannak vissza, Magyarországra, amikor kinyilvánítja az ország semlegességét és a Varsói Szerződésből való kilépésünket. A miniszterelnök a katonai jelentésekből tisztában van azzal, hogy katonailag a helyzet reménytelen, de hírzárlatot rendel el, nehogy pánik törjön ki. Az ország néhány napig a szabadság illúziójában él, sorra alakulnak a politikai pártok, jelennek meg a régi és új lapok, miközben elcsendesülnek a harcok, és kezdik temetni a halottakat.


budapest az 56-os forradalom idejénBudapest az 56-os forradalom idején
Az igazság pillanata november 4-én hajnalban jött el, amikor Nagy Imre szembesült azzal, hogy éppen most indított puccsot ellene a szovjet tankok háta mögött az ekkor még Moszkvában, majd napokig Szolnokon lapuló államminisztere, Kádár János. Meglehet, az efeletti megdöbbenés is közrejátszott abban, hogy híres utolsó rádióüzenete értelmezhetetlen maradt az ország számára. Magát a szovjet támadás tényét ugyan reálisan jelentette be, de az utána következő két híres mondat („Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van”) már az elhangzása pillanatában sem volt igaz.

Tudjuk, Kádár árulása a Nagy Imre-kormány erőszakos megdöntésével nem ért véget. November 22-én büntetlenséget ígért a jugoszláv nagykövetségre menekült miniszterelnöknek és munkatársainak, de a távozókat még aznap elfogták és Romániába szállították. Ezt követően többször is kijelentette, hogy nem indul per Nagy Imre ellen, miközben már javában folyt a vád előkészítése.

Kádár csak az alkalomra várt, hogy a szovjetek (akik nem ragaszkodtak Nagy kivégzéséhez, igaz, nem is tiltakoztak ellene) és a világ közvéleményének figyelme lankadjon. 1958. június 9-én aztán megnyílt az egyszer már elkezdett per második szakasza, ami ezúttal egy hét alatt el is érte célját: Nagy Imrét, Kádárék árulásának élő bizonyítékát eltüntették, arccal a föld felé fordított, kátránypapírba csomagolt holttestét nyomtalan sírba kotorták.

Nagy Imre utolsó szavai
 
A miniszterelnök a halálos ítélet kihirdetése után még egyszer szólhatott a bíróság előtt. Amit akkor mondott, 31 évvel később beteljesedett:

„A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom.

Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell.

Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is.

Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.”

12 órával később a bíró a következő nyilatkozatot jegyzőkönyvezte: „az orvosok jelentik, hogy Nagy Imre elítélt szíve 5 óra 16 perckor megszűnt dobogni.”

Részletek a Hetek 2018. június 15-i számában.

atv.hu

További belföldi híreink