Kövessen minket a Facebookon

Itthon

2019-03-15 07:00:00

1848: nemzeti ébredés és nemzetiségi kérdés

1848 a nemzetek öntudatra ébredésének éve is volt. De vajon szükségszerű volt-e a magyarság és a magyarországi nemzetiségek háborúja, amely hét évtizeddel később tragikus következményekkel járt hazánkra nézve? A Hetek cikke.

1848: nemzeti ébredés és nemzetiségi kérdés
Forrás: hetek

A 19. század a nemzeti ébredések időszaka volt Európában. A több mint 200 éve egekig magasztalt és a sárga földig lehordott francia forradalom egyszerre lett a liberalizmus (szabadság), szocializmus (egyenlőség) és nacionalizmus (testvériség) születésének pillanata. A francia forradalom és a napóleoni háborúk kora nem csupán a francia nemzet, hanem a jakobinus és császári Franciaországtól rettegő európai nemzetek öntudatra ébredését is elhozta.

Bár a Magyar Királyság formálisan önálló állam volt, a nacionalizmus korszaka valójában egy a bécsi birodalmi politika által kormányzott Magyarországot ért a 19. század első évtizedeiben. Hogy érzékeltessük ennek fontosságát: miközben Franciaországban 1789-ben, Poroszországban pedig a Napóleon-ellenes felkelés meghirdetésekor, 1813-ban uralkodóvá vált a nacionalista politika, Magyarországon tartósan csak 1867-től érvényesült, akkor is a kiegyezés által létrehozott Osztrák-Magyar Monarchia által meghatározott (egyébként meglehetősen tág, de mégiscsak korlátokat jelentő) keretek között.

A politikai-hatalmi színtéren tehát a nemzeti gondolat évtizedeken át ellenzékben volt, ám az 1790-es évektől egyre fontosabb szerepet töltött be a kulturális nacionalizmus. Ennek egyik jele volt, hogy felértékelődött a nemzeti nyelv fontossága. Kazinczy Ferenc és a nyelvújítók munkájának hála, az 1810-es évekre a magyar nyelv alkalmas lett a kor bármely eszméjének és jelenségének kifejezésére, egyenrangú európai nyelvvé vált.

Ehhez képest a politikai nacionalizmus évtizedes lemaradásban volt. Szekfű Gyula szerint (lásd: Hóman-Szekfű: Magyar Történet. Budapest, 1936., V. kötet) Széchenyi István színre lépéséig nem folyt érdemi vita Magyarországon a modern nemzetfogalomról, nemzeti múltról és jövőről, a magyarság szerepéről Európában, miközben a francia és német gondolkodók már régen azon versengtek, hogy melyik nemzet adta a legtöbbet Európának – legyen szó városi kultúráról, reformációról vagy éppen a felvilágosodásról.

Széchenyiig a rendi nemzetfelfogás uralkodó maradt mind az irodalomban, mind a politikában. A nacionalizmus elterjedésének időszakát itthon a rendi társadalom status quója jellemezte. Ebbe a rendies nemzeti ébredésbe még a Habsburg-ház egyes tagjai is becsatlakoznak, mint József nádor, aki több mint fél évszázadon át, 1796-tól 1847-ig képviselte a bécsi udvart Magyarországon.

Bécs és a horvát kártya

A részben német, részben cseh államférfiak (Metternich és Kolowrat) irányítása alatt álló bécsi udvar már az 1830-as években felismerte a soknemzetiségű Magyarország etnikai összetételében számára kínálkozó lehetőséget, és demonstratívan felkarolta a horvát autonómiatörekvéseket. 1830-ban például, amikor (mint arról már szó volt) a magyar országgyűlés törvényt hozott erről, a horvát törvényhozók elejét vették annak, hogy Horvátországban is kötelező legyen magyarul tudniuk az állami hivatalnokoknak, majd a következő, 1832–36-os reformországgyűlésen a horvát képviselők hevesen ellenezték, hogy a törvények és országgyűlési határozatok nyelve (!) a magyar legyen (a vitát végül a magyarbarát József nádor döntötte el; 1836-tól a továbbra is kétnyelvű, magyar és latin törvényszövegből a magyar lett az eredeti és irányadó).

Mivel a magyarországi nemzetiségek közül a horvátok élveztek az adott időszakban korlátozott önállóságot, az ő vezetőik váltak Bécs ideális eszközévé a magyar nemzeti törekvések elleni harcban. Végül a magyar nyelv államnyelvvé válását a horvát ellenkezésnek sem sikerült megakadályoznia, 1844-től az országgyűlések hivatalos nyelve is a magyar lett, ám a horvát képviselők 1850-ig lehetőséget kaptak, hogy latinul beszéljenek a diétán. Minden­esetre az 1840-es évek közepére a Bécs által szított horvát nemzeti törekvések és az udvarral és a nemzetiségekkel szemben is  megfogalmazódó magyar nemzeti törekvések ütközése már előrevetítette az 1848-as magyar–horvát háborút, de azt is, hogy a horvát nemzeti törekvésekben benne rejlik egy Boszniát és esetleg Szerbiát is magában foglaló „illír” állam megalakulásának lehetősége is.

1848: a forradalmak és az ébredő nemzetek

Az 1848-as bécsi, majd pesti forradalom elsöpörte Metternich kancellár rendszerét, egyszersmind helyzetbe hozta a bécsi udvar magyarellenes szárnyát, élén a cseh származású Kolowrattal, aki néhány héten át miniszterelnökként a horvát és szerb nemzetiségi mozgalomban látta az udvar első számú szövetségesét a magyar nemzeti törekvések megfékezésében.

Zágrábban mindössze tíz nappal a pesti forradalom után Jellasicsot választották horvát bánná és (magyar területekkel megnövelt) önálló Horvátországot akartak, pusztán formálisan a Magyar Királyság részeként.

A helyzet komolyságát jelezte, hogy küldöttségük egyenesen Bécsbe ment (míg a szerb delegáció a pozsonyi magyar országgyűléshez fordult először), majd Fiume elfoglalásával megkezdődött a nyíltan magyarellenes horvát felkelés.

Fontos megjegyezni, hogy 1848 tavaszán-nyarán a magyarországi nemzetiségek közül a zsidók, a németek és a szlovákok nem fordultak szembe a szabadságáért küzdő Magyarországgal. Ezzel szemben Erdélyben kiéleződött a magyar–román ellentét. A pozsonyi országgyűlés által az áprilisi törvények keretében kimondott uniót, vagyis Erdély és Magyarország egyesülését végül az utolsó erdélyi országgyűlés is jóváhagyta 1848 májusában, ám a két héttel korábbi balázsfalvi román népgyűlés kategorikusan kizárta ennek a lépésnek a támogatását.

Részletek a Hetek csütörtökön megjelent számában.

 

 

További belföldi híreink