Kövessen minket a Facebookon

Itthon

2018-02-17 07:16:00

Prőhle Gergely: Nem vagyunk kompország, kössünk ki végre!

Most már inkább ne hajókázzunk, ne kompozzunk, kössünk ki végre! A kelet-nyugati vitában nekünk nem szerencsés a keleti oldalon leragadni – erről beszélt Prőhle Gergely volt külügyi államtitkár az atv.hu-nak adott interjúban. A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatóját az ATV főmunkatársa a Göncz Árpád metrómegálló körüli indulatokról, Kertész Imre hagyatékáról, a Soros-plakátokról és berlini nagyköveti éveiről kérdezte.

 

Göncz Árpádról kell elnevezni az Árpád-hídi metrómegállót, mit gondol?

A metrómegállók neveiért nem én vagyok felelős, azt viszont tudom, hogy a Göncz Árpád Alapítvány hamarosan egy fordítói pályázatot készül kiírni, amit velünk együttműködve fog megtenni. Természetesnek tartom, hogy a Göncz Árpádról elnevezett fordítói pályázatban a Petőfi Irodalmi Múzeum,  úgy is mint a magyar fordítástámogatás egyik fontos intézménye, közreműködik.

prőhle gergely (fotó: mti)Prőhle Gergely (Fotó: MTI)


Bayer Zsolt az Echo TV-ben a hír hallatán azt mondta, ha Göncz neve lesz a táblán, "akkor oda kell menni, és le kell verni". 2016 szeptemberében, amikor a környező városrészt Göncz Árpádról nevezték el, Szalay-Bobrovniczky Alexandra, Tarlós István helyettese viszont úgy fogalmazott: az ilyen gesztusokkal, mint a névadó ünnepség, lesz a város része Göncz Árpád és szellemisége, "egyfajta élő lelkiismeretként".

Minden politikai és közéleti szereplő, nyilvánosan megszólaló ember felelős a saját maga kijelentéseiért, én is. A kampányidőszakban mindig élesednek ezek az ellentétek, és ahogy az ország egyre jobb gazdasági állapotban van, és az igazán bántó, valós politikai konfliktusokra is alkalmat adó nehézségek enyhülnek – vagy a politikai szereplők nem tudják, akarják megjeleníteni azokat –, úgy kerülnek egyre inkább előtérbe különböző szimbolikus ügyek, már csak azért is, hogy ezek által láthatóvá lehessen tenni bizonyos törésvonalakat. De azért ne keverjük össze a politikai aktorokat a politikai publicistákkal, médiaszereplőkkel!

Nem foglalt állást a Magyar Próza Napjának az ügyében sem.  A kérdés az volt, hogy Esterházy Péter születésnapján, április 14-én vagy Jókai Mór születésnapján, február 18-án legyen.

Állást foglaltam, azt mondtam, hogy boldog az az ország, amelyiknek olyan sok kiváló írója van, hogy komoly vita alakulhat ki arról, hogy kinek a születésnapján legyen a Magyar Széppróza Napja. Természetesnek tartom, hogy az irodalmi intézményrendszer úgy működik – és ez így van már lassan több száz éve –, hogy a különböző csoportoknak megvannak a saját kezdeményezései, ötletei, és ezek egy belső logika szerint alakulnak ki. Ezeket a belső logikákat meg lehet érteni, különösen akkor, amikor két teljesen különböző, de a maga nemében kiváló szerzőről van szó. Nem egy közintézmény vezetőjének kell ebben az ügyben egyik vagy másik oldalon letenni a garast. Az általam vezetett intézmény, egy minden magyar adófizető pénzéből működtetett közintézmény. Ennek megfelelően a Petőfi Irodalmi Múzeumnak a teljes magyar irodalmi közéletet, intézményrendszert szolgálnia kell. Ezt úgy szoktam összefoglalni, hogy mindenki, aki a Petőfi neve által fémjelzett irodalmi hagyományba beleilleszthetőnek tekinti saját magát, az ebbe a körbe tartozik. Eddig nem jelezte senki, hogy ezt a hagyományt ne tekintené a magáénak. Az sem kis dolog, ha ebben konszenzus van. Innentől kezdve teljesen természetes az, hogy a legkülönbözőbb ízlésvilágú irodalmi szereplőkkel együttműködünk. Ezzel együtt a Magyar Széppróza Napját az Írószövetség 18-án este, tehát Jókai Mór születésnapján – tőle rengeteg relikviát is őrzünk –, itt a Petőfi Irodalmi Múzeumban fogja megünnepelni, ami örvendetes.

Belső logika?

Az elmúlt pár percben emlegetett viták kapcsán pedig csak azt tudom mondani, nem véletlenül van az én irodám falán két Mikszáth-kép is, egy fiatalkori „A történelmi tarokkparti” című Ferraris festményen, és egy időskori, a másik falon. Mert ha az ember Mikszáth Kálmánnak nem csak a regényeit, hanem a politikai tárcáit is olvassa, akkor rájön, hogy bizonyos, a magyar közéletet, politikai kultúrát jellemző vonások, úgy tűnik "égövi adottságok" ,hiszen száz évvel ezelőtt ugyanúgy megvoltak, mint most. Európának ezen a táján vannak a gondolkodásnak, az egymás közti viszonyoknak, a viselkedésnek bizonyos alaptípusai, amelyek – úgy tűnik – nem változnak. Javaslom olvasásra Mikszáth Noszty fiúját, vagy az Országgyűlési karcolatokat.

Kertész Imre végakarata és Schmidt Máriáék intézete

Kertész Imre személye vagy az írói életműve megosztja a politikai vagy a kulturális közéletet?
 
Kertész Imre személye és életműve semennyire nem osztja meg. Kertész Imre Nobel-díjas regénye, a Sorstalanság része az alaptantervnek, műveit olvassák, köztiszteletnek örvend. Azt gondolom, hogy ezt nehéz lenne megkérdőjelezni.
 
A Kertész-hagyatékról olyan polémia alakult ki, hogy az Önök múzeumába tervezett beszélgetés egyik szereplője, Schein Gábor író-irodalomtörténész lemondta a részvételét. Szerinte ugyanis Hafner Zoltán, a Kertész Imre Intézet munkatársa a beszélgetés előtt egy rádiónyilatkozatában valótlanul azt állítototta: Kertész Imre 2006-ban felajánlotta a PIM-nek a hagyatékát.
 
Schein Gábor leírta, hogy ő miért mondta le ezt a beszélgetést Hafner Zoltánnal, sok mindenben igaza van. Ugyanakkor az én személyes véleményem az: ilyen helyzetekben mégiscsak jobb, ha a dialógus fennmarad és a szereplők leülnek egymással. Mindazt, amit most már hetek óta, mint látjuk, különböző nyilatkozatok és írásművek formájában fogalmaznak meg, egy ilyen beszélgetés során akár tisztázni is lehetett volna. Most már az egész történet hólabdaszerűen alakul. Ami a Petőfi Irodalmi Múzeum korábbi szerepét, a hagyaték megvásárlása körüli időszakot illeti, én természetesen nagyra becsült elődöm, E. Csorba Csilla nyilatkozatára tudok hagyatkozni. Ő azt mondja, nem így volt, nem volt ilyen felajánlás. Józan ésszel végig gondolva valóban elég valószínűtlen, hogy egy Nobel-díjas író felajánlotta volna a hagyatékát egy közintézménynek, amit az visszautasít. Ez az intézményvezetői önsorsrontás alapesete lett volna.  

kertész imre és felesége 2008-ban (fotó: reuters)Kertész Imre és felesége 2008-ban (Fotó: Reuters)
 
Tény, hogy Kertész Imre 2001-ben a Berlini Akadémiának ajánlotta fel teljes kéziratos hagyatékát. Itthon pedig támadások érték.
 
Igen. A Berlini Művészeti Akadémián van a kéziratainak jó része, ehhez képest az az anyag, ami Magyarországon maradt, bizonyos tárgyak, fényképek, néhány irat is, az irodalmi életmű szempontjából nem igazán jelentős. Viszont én több szempontból is érintve vagyok, és azt kell mondanom: azokat az állításokat, amelyek abba az irányba próbálják terelni a vitát, hogy amikor Kertész Imre 2002-ben megkapta a Nobel-díjat, akkor ne kapott volna megfelelő elismerést az akkori magyar kormánytól, ezt első kézből tudom cáfolni. Én magam is, mint akkori berlini nagykövet számos módját találtam meg, hogyan fejezzük ki elismerésünket. Persze igaz, hogy volt egy-két szerencsétlen megszólalás is, korántsem kormányzati részről. Tehát nem politikai szereplők és nem olyan személyiségek által, akiket egy kicsit is az akkori magyar kormánnyal lehetett volna azonosítani. Kertész Imrét magyar származású íróként...
 
Megkérdőjelezték, hogy magyar-e.

Ha jól emlékszem, egy újságíró, egy rádiós szerkesztő tett ilyen megjegyzést, ami nyilván megengedhetetlen. De egy rádiós szerkesztőt már csak ne nevezzünk kormányzati szereplőnek!

"Elhatároztam, hogy valamennyi autográf anyagom emigrációba vonul" – írta Kertész Imre, aki valamilyen dacból, "metafizikai sértődöttségből" nem érezte a művét biztonságban itt.

A szerző elhunyta után különösebb vitát nyitni erről nem érdemes. Ha ő ezt így gondolta, akkor ezt szomorúan tudomásul kell vennünk, mint ahogy én azt is szomorúnak tartom, hogy Kertész Imre életműve egy külföldi intézményben van, ahol nem beszélnek magyarul, ahol ennek megfelelően a kutatás sokkal körülményesebb. Ráadásul a Széchenyi Könyvtár és a Magyar Tudományos Akadémia mellett mint a legjelentősebb irodalmi hagyatékokat őrző intézmény vezetője azt kell mondanom, az ilyen nagyságrendű irodalmi hagyatékoknak ott van a helye, ahol bizony a Jókai-kéziratok vannak, a Móricz-kéziratok, Petőfi, Ady, Arany János hagyatéka. Tehát mindenképpen Magyarországon, és - mondom ezt természetesen részrehajló igazgatóként – leginkább a PIM-ben, ahol kiváló szakértők egész sora bizonyította az elmúlt évtizedekben kiválóságát a hagyatékok megőrzésében, gondozásában, feldolgozásában.

Kertész Imre egy itthon félremagyrázott 2009-es Die Welt interjújában kulturális értelemben arról beszélt, hogy "nagyvárosi ember" és mint ilyen nem köthető Budapesthez, mert az balkanizalódott, ő berlininek érzi magát. Nemrégiben viszont a kormány Budapesten alapított egy Kertész Imre Intézetet, egymilliárdos költségvetéssel.

A kegyelet természetesen sok mindenre  kötelez, de ennek ellenére, még egy Nobel-díjas író esetében is elképzelhető az, hogy vannak olyan nyilatkozatai, amivel adott esetben mások nem értenek egyet és ennek hangot is adnak. Esetleg tévedhetett is, az érzéseit persze tiszteletben kell tartani. De ez nem befolyásolja az ő irodalmi súlyát. Kertész Imre egy nagyon különleges személyiség volt, akit igen nehéz lenne és nem is szükséges bármilyen politikai irányzathoz, vagy akár csak irodalmi táborhoz is hozzákapcsolni. De az arról való beszélgetés sem befolyásolja az irodalmi nagyságát, hogy jogos-e Kertész Intézetet létrehozni vagy sem. És mielőtt különösebb vita alakulna ki arról is, hogy az ő magyarországi hagyatéka hova került, azt nagyon fontos leszögezni, hogy a Schmidt Mária vezette alapítvány, illetve az azon belül működő Kertész Imre Intézet létrehozása a magával Kertész Imrével és a feleségével történt megállapodáson alapult. Innentől kezdve pedig az utókornak egyik vagy másik oldalon gondolnia nagyon sok mindent lehet, de kommentárokat fűzni mindehhez, nem elegáns. Az intézetet kész tényként kell tudomásul venni és úgy kell felfogni, mint ami Kertész Imre és a feleségének, ha tetszik, a végakarata.

Schein Gábor szerint a Kertész Intézettel Schmidt Máriáék rivalizálnak a PIM-mel és az Országos Széchenyi Könyvtárral.

Én nem hiszem, hogy ez rivalizálás.
 
A Kertész-hagyatékról beszéltek Schmidt Máriával?
 
Természetesen. Az, hogy a magyar kormány úgy dönt, hogy egy Nobel-díjas írónak egy intézetet hoz létre, érthető, az író megbecsülését, és az ügy politikai súlyát is jelző gesztus. Hafner Zoltán, az intézet vezetője már többször jelezte együttműködési szándékát a PIM-mel, ennek állunk elébe. E szándékát egy beszélgetésben az inkriminált rádiós interjú után is megerősítette. Az irodalmi "helyek" gyarapodása a városban pedig alapvetően egy örömteli fejlemény.
 

Német sajtó: "Putinizierung" és populizmus

Novemberben a Kertész Imre emléktábla-avatáson a Török utcában Ön is ott volt és Schmidt Mária is, az emléktáblát az ő közalapítványa, illetve a Kertész Intézet állította. Balog Zoltán miniszter akkor arról beszélt, hogy Kertész Imre meglátta az Európát érintő migrációban azt a fenyegetést, amely „nemcsak életformánkat, hanem végső soron az európai szabadságot is veszélyezteti”. Kertész Imre és a migráció aktuálpolitikai vonatkozása...
 
Balog Zoltánt nagyon jó személyes viszony fűzte Kertészékhez. Nem hiszem tehát, hogy egy ilyen apropóra lenne szüksége ahhoz, hogy elmondja álláspontját a migrációról, vagy aktuálpolitizáljon. Azt gondolom, hogy van fülem a hallásra, az indokolatlan, erőltetett áthallás feltűnt volna. Nem tapasztaltam ilyet.

balog zoltán emmi-miniszter és prőhle gergely (fotó: mti)Balog Zoltán EMMI-miniszter és Prőhle Gergely (Fotó: MTI)
 
A párizsi terrortámadás után Kertész egy interjúban valóban visszakérdezett: el tudja-e képzelni az őt kérdező riporter, hogy Párizs 200 év múlva muzulmán város lesz, mert a demokrácia nem tudja megvédeni magát. De a demokrácián volt a hangsúly. Ön korábban, amikor még Balog Zoltán minisztériumában volt  nemzetközi és EU-ügyekért felelős államtitkár határozottan kijelentette: "Nem mondhatjuk, hogy ide egyetlen embert sem engedünk be. Kerítést építeni kell, de nem lehet teljesen elzárkózni".
 
Nem szeretnék átcsúszni az aktuálpolitikai területre, de persze világos, hogy a migrációnak nagyon jelentős vallási, kulturális összefüggései vannak. Nem véletlenül a reformáció-emlékévben idéztem a lutheri kettős kormányzás elméletét és gyakorlatát. Azt, hogy van az államhatalom szigora, ugyanakkor a felebaráti szeretet parancsa, ami valóban az egyes ember számára a segítséget egész egyszerűen lelkiismereti kérdéssé teszi. Az elmúlt hetekben volt sajtója is, hogy bizony Magyarország a saját menekültügyi eljárása során befogadott ezervalahányszáz menekültet.
 
Altusz Kristófnak és a Times of Maltanak köszönhetően megtudtuk, hogy 1300-at.

Igen, és ez természetes dolog. Nem is lepődtem meg a számon, ezt korábban is tudtam, ismert adat volt. Az ezzel kapcsolatos politikai hullámverést pedig a politikai kommunikáció természetrajzával magyarázom. És lassan már el is csitult...
 
A fél ország viszont meglepődött. Nem csitult el, látható az újabb Soros-plakátkampány, 12 milliárdért. Ön még 2016-ban a következőt nyilatkozta az akkori plakátkampányról: a dolgot minden oldalról túltolták, de a társadalom mégis szolidáris volt, így az nem hatott.
 
Én nem fogok semmiféle plakátkampányt kommentálni. A Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója vagyok, nem vagyok politikai szereplő. A politikai kommunikációnak is megvan a sajátos belső logikája, módszertana, amiről persze van véleményem, de ez nem tartozik ide. Én most többek közt irodalmi hagyatékokkal, kiállításokkal és irodalmi estekkel, az Arany János Emlékév méltó lebonyolításával vagyok elfoglalva, és ez jól van így.

Az állam és az egyéni felelősség, plusz a Stop Soros relációjában a menekülteket segítő civil szervezetek akkor hogyan tudnak helyesen működni, segíteni Ön szerint?

Amikor a Magyarországi Evangélikus Egyház világi vezetőjeként a lutheri alapvetést idézem, igyekszem az állami pozíciót is érthetőbbé tenni. Azt, hogy a közösség védelme bizonyos szigort mindenképpen feltételez. De azt is jelzem, és ezen van a hangsúly, hogy az egyénnek felelőssége van abban, hogy mégis hogy folynak a dolgok a világban, és ki-ki megkeresheti, sőt, meg kell keresse a segítség megfelelő formáját - szűkebb és tágabb környezetében. Ez nem politikai akciózás, hanem lelkiismereti kérdés. Az egyházam a Magyar Ökumenikus Segélyszervezettel együttműködve igen konkrét formában segít komolyan venni ezt a felelősséget.  

És a válaszom másik fele: az aktuális Spiegelben jelent meg egy tanulmány Jan-Werner Müllertől, aki a Princetonon politológus - de nyilván német -, és Magyarországról is sokat írt, aki azt mondja, súlyos veszélyét látja annak, hogy Németországban hasonló irányba terelődik a politika, mint Magyarországon.  E megnyilatkozás is azt mutatja, tagadhatatlan, hogy az, ami annak idején, 2015-ben a magyar kormány, vagy ha tetszik Orbán Viktor álláspontja volt a migrációval kapcsolatban, az manapság európai mainstream lett.

Orbán Viktor helyzetértékelésétől beszélünk, nem a plakátokról, az eszközkészletről, ugye?

Müller elemzése elgondolkodtató, voltaképp arról beszél, hogy a megváltozott németországi társadalmi hangulatban Angela Merkel pártja is szigorúbb hangot üthet meg. A politikai kommunikáció eszközei, stílusa nyilván más itt és ott. De az kétségtelen, hogy egész Európában van egyfajta hangnemváltás, ami a társadalmi kohézió, a kulturális integritás miatt aggódik. Még a davosi Világgazdasági Fórumon is elhangzott, az alapító Klaus Schwabtól, hogy a globalizáció minden előnye mellett ügyelni kell a társadalmak összetartó erejére.

Davosban Soros György is megszólalt...

Kérem, hagyjuk Soros Györgyöt! Bár ennek a vitának – Davosban is – ő is igen aktív részese, megfelelő anyagi eszközökkel nyomatékosítva a véleményét. De nem csak az aktuálpolitikai téma elkerülése végett mondom: a hosszú távú folyamatok sokkal érdekesebbek. Németország ebből a szempontból is érdekes laboratórium, mivel ott nem csak beszélnek a migránsokról, idegen civilizációk képviselőiről, hanem azok ott is vannak. Ha a német jogi szabályozást nézem, akkor bizony ott is a törvények szigora már egészen más, mint két éve. A pártpolitikai átrendeződések mögött pedig sokkal izgalmasabbak az értelmiségi viták.

De Európa értelmiségi elitje mégis tart attól, amiről legutóbb a Guardian és a New York Times írt, hogy Orbán Viktor az EU-n belül épít puha autokráciát.

Ildikó, megint megpróbál belevinni a belpolitikai utcába! Nem fogok semmiféle ezzel kapcsolatos kijelentést tenni. Én itt arról a jelenségről beszélek, hogy a társadalmi kohézió léte vagy nem léte, az őslakók és az idegenek aránya milyen módon tudja befolyásolni egy adott ország politikai stabilitását, kultúráját. És ennek Németországban most bizony elég sok jelét látjuk. A minap a Die Zeitben, ami aztán egy igazán baloldali liberális hetilap, volt egy nagyon érdekes tanulmány Jan Zielonka oxfordi professzor tollából azzal kapcsolatban, hogy a liberális gondolat bár nagyon fontos, jó lenne, hogyha bebizonyítaná, bebizonyította volna a teljesítőképességét az elmúlt 10-15 évben. A szerző a liberális gondolkodók, politikusok mulasztásaival magyarázza a konzervatív, sőt, olykor szélsőségesen kemény álláspontok kialakulását. Ezek apró jelek, amelyek arra utalnak, hogy sok minden változik az európai értelmiség világlátásában. Ennek pedig nyilván lesznek politikai és kulturális következményei is. Merkel kancellár valóban győzött, és csak nagy nehézségekkel tud kormányt alakítani. És pont a migráció ügyében a legszigorúbb álláspontot képviselő volt bajor miniszterelnök lett a szövetségi  belügyminiszter. Hozzá tartozik a menekültpolitika is, tehát azt gondolom, hogy ezek olyan tünetek, amelyek valahol mégiscsak a kelet-európai óvatosság létjogosultságát bizonyítják.

Óvatosság?

A multikulturalizmus veszélyeivel kapcsolatos óvatosságról beszélek.

Orbán Viktor miniszterelnök a megyei jogú városok vezetőinek az összejövetelén azt mondta, nem kell a sokszínűség. Mi egyszínűek akarunk lenni.

Látom, nem tágít az aktuálpolitizálástól. Én hálás vagyok azért, hogy kicsit madártávlatból nézhetem az egész európai térképet, ezért erre megint csak azt tudom mondani - és ezért örülök annak, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetője vagyok -, kulturális, ha tetszik, irodalmi oldalról is meg lehet közelíteni korunk nagy kérdéseit. A nagyobb összefüggések, az egymásra való hatások – akárcsak a magyar kortárs irodalom népszerűsége Németországban, vagy akár a közelgő könyvfesztiválon Daniel Kehlmann látogatása, aki a magyar irodalmat korábban Európa, vagy a világ legjobbjai közé sorolta –, azért felismerhetővé, láthatóvá teszik azokat a nagyobb íveket, amelyek túlmennek a mindennapi politikai kommunikáció szintjén. Érdemes ezekre jobban odafigyelni, bármilyen erős is a napi hírek hatása.

Gulyás Gergely, a Fidesz frakcióvezetője azt mondta, hogy a német sajtónak a 70-80 százaléka leplezetlen gyűlölettel tekint a magyar kormányra, szerinte a keresztény gyökerek, a konzervatív családmodell és a nemzetállami eszme miatt.

A német sajtó előítéletessége és felületessége olykor számomra is aggasztó.

Előítéletesség?

Igen. Ez az előítéletesség egyrészt abból táplálkozik, hogy vannak bizonyos gondolati sémák, amik egyszerűen megkönnyítik a véleményalkotást. Van egy kedvenc szavam, ami a német publicisztikában ugye nagyon gyakran használatos, ez a Putinizierung, így hívják, magyarul: putyinosodás. Ezzel nagyon könnyen el lehet mindent intézni. A másik ilyen szó a populizmus. Ezek azok a kategóriák, amelyek mélyebb megértését egy országnak, egy társadalomnak vagy akár egy kormány működésének nem teszik szükségessé. Elhelyezik egy sublótfiókban, és kész. De azért Németország mégiscsak a filozófusok hazája, így hát vannak nagyon okos, távlatos írások is.

vlagyimir putyin és orbán viktorVlagyimir Putyin és Orbán Viktor

2000-től 2003-ig volt berlini nagykövet, és úgy ítélték meg, hogy az öné "jó minőségű nagyköveti munka volt", amit ott helyben és nagyon sokan elismerésre méltattak.

Köszönöm. De  tudja, hányszor hallottam én azt, hogy "hát igen, igen, jól dolgozik, na de hát rossz oldalon áll". Na most, az ilyen kijelentésekkel mit kezdjen az ember? Jó lenne már tényleg jobban odafigyelni a tartalmakra, jobban odafigyelni a távlatokra... Manapság a politikai törésvonalak mentén gyakran hallani nyugati elemzők, politikusok szájából, hogy az unió bővítése voltaképp elsietett volt. Ennek nyomán erősödni látszik egy kelet-nyugati ellentét. Azt gondolom, hogy nekünk nagyon fontos, elemi érdekünk az, hogy ezt a gerjedő ellentétet mérsékeljük. Mi egy olyan pontján ülünk ennek a kontinensnek, ahol ebből a vitából csak rosszul keveredhetünk ki.

A mienk nem a semleges pozíció, uniós tagország és NATO-szövetséges vagyunk. Az értékvilágunkról nem is beszélve.

Semlegesek nem maradhatunk. És ezért mondom - nem pusztán az intézményi elkötelezettség okán, amit az EU és a NATO-tagság jelent, hanem annak a kulturális, akár irodalmi hagyománynak a jegyében is, ami természetesen egy nagyon öntudatos belső fejlődés nyomán, de azért mégiscsak az utóbbi évszázadokban egyértelműen az európai tendenciákhoz kapcsolódott -,  hogy a mi helyünk nem lehetett vita tárgya. Nem vagyunk kompország. Ami nem jelent elzárkózást Kelet felé, nem vonja kétségbe azt, hogy Közép-Európának van egy önálló arca. Sok szó esik manapság az európai értékekről, az ezt fenyegető veszélyekről. Na de melyek is ezek, ha röviden kell összefoglalni? A Biblia és a felvilágosodás gondolatvilágához kapcsolódó értékek. Mindez egyértelművé teszi, hogy egy esetleges kelet-nyugati ellentét nekünk rossz, és ha mégis kialakul, akkor nekünk nem szerencsés a keleti oldalon leragadni.

Tehát nyugati széllel hajózzunk!

Most már inkább ne hajókázzunk, ne kompozzunk, kössünk ki végre! Egy konszolidált, erős kulturális hagyományokkal, és óriási alkotóerővel rendelkező EU-tagállam, közel 30 évvel a rendszerváltás után talán megengedheti ezt magának.

További belföldi híreink