Belföld

2016-02-13 08:13:00

"A kormányt nem érdekli az emberek véleménye"

A jelenlegi családpolitika sem a középosztály családalapítási kedvét nem ösztönzi különösebben, sem a szegényebbek gyerekvállalását nem fogja vissza – derül ki Ferge Zsuzsa szociológus szavaiból, akivel a Hetek készített interjút.

"A kormányt nem érdekli az emberek véleménye"

Önt emlegetik a pedagóguslázadás kirobbantójaként, hallotta?

– Nem, de igazán megtisztelő a feltételezés.

Sokan az internetes tüntetésekhez hasonlítják a mostani pedagógus­tiltakozást.

– Az szerintem egy kifejezetten középosztálybeli ifjúsági réteg fellobbanása volt. A pedagógustüntetés más, ez egy hosszú folyamat eredménye, és sok minden kialakulhat belőle. Azzal együtt is, hogy eddig a kerekasztalok csak látszatintézkedések voltak, mert a kormányt igazából nem érdekli az emberek véleménye. És ebben van az ereje.

Úgy tűnik, a tények se nagyon érdeklik. Amikor az MTA és a Máltai Szeretetszolgálat kutatása kihozta, hogy naponta 30-50 ezer gyermek éhezik Magyarországon, Kósa Lajos úgy reagált, hogy „ő nem hisz a számokban”. Ez is az erő jele lenne?

– Jótól kérdezi, mert én statisztikusként kezdtem a pályámat, és évtizedek óta követem ennek a tudománynak az alakulását. A számok támpontokat adnak a döntéshozóknak, jóllehet mindig vitathatók, hiszen soha nem lehet semmit pontosan mérni. Ezzel kapcsolatban Helmholtz professzor mondását szoktam idézni, miszerint a szem egy rendkívül pontatlan műszer, de nélküle semmit se látnánk.

Vakrepülésben lennénk?

– Igen, de nem csak a számok mellőzése miatt. A skandináv országokban például úgy tartják, hogy a gyerek a legeslegjobb társadalmi beruházás, ezért mindent ingyen adnak a gyerekeknek, s ennek részeként tekintenek a közoktatási rendszerre is.

Ők talán ezt könnyebben megengedhetik maguknak…

– Vagy éppen emiatt engedhetik meg maguknak.

A döntéseket ugyanis a számok mellett meghatározza a jövőről alkotott kép is, és ebben már nagy szerepet játszik az ideológia is, az, hogy egy országnak van-e arról elképzelése, hogy merre akar menni.

Magyarországon az 1990 óta eltelt időszakot tekintve egyetlen kormánynak vagy kormányfőnek sem volt átfogó, hosszú távú elképzelése arról, hogy a legalapvetőbb értékek mentén – mint igazságosság, szabadság, méltóság, szolidaritás, összetartás, jogállamiság, egyenlőség stb. – milyen országot kellene kialakítanunk, hogy az minél élhetőbb legyen az utódoknak is.

Ön szerint miért?

– Mert nagyon nem mindegy, hogy ki foglalkozik ezzel. Hogy a többségnek is köze van-e ehhez. Itt érkezünk el Magyarország talán legnagyobb politikai problémájához: már Széchenyi is azért hozta létre a kaszinókat, mert feltűnt neki, hogy ez egy olyan ország, ahol a közügyekről nincs nyilvánosan szó, ahol hiányzik a reflexivitás.

Azóta majdnem kétszáz év eltelt.

– És a helyzet lényegében változatlan: a haladás eszméje 1990-ben is csak egy szűk értelmiségi elit ügye volt. Ellenpélda a lengyel Szolidaritás mozgalom, amely 1980-tól egy óriási társadalmi bázist alakított ki, ezért ott máig széles alapja van az ellenállásnak. Ezért reménykeltő a pedagógusmozgalom, mert vidéken indult el, és egyre szélesedik a bázisa, hiszen sokan a bőrükön érzik, hogy a közügyek róluk szólnak.

A számok is rólunk szólnak, mégsem érdekelnek senkit.

– Ez nem mindenhol van így: Kanadában a statisztika közügy, ott a legkisebb változtatás is közfelháborodást vált ki. Magyarországon száz éve számolnak létminimumot, de a megszüntetése közömbösen hagyta az embereket.

Pedig a helyzet romlik, egyre többen kerültek a létminimum alá: arányuk a rendszerváltáskor 6-8 százalék volt, aztán 20, 30, majd 40 százalék is lett, ami kicsit hasonló helyzet, mint ami 1960-ban vagy a háború előtt volt.

Politikusok túlzásnak érezték ezt az arányt, erre a KSH korrigálta a mutatót. Holott a létminimum soha nem egy szegénységi mutató volt, hanem egy tisztességes szociális minimumot jelölt. A legolcsóbban beárazott élelmiszerszükséglet és a havi összkiadások figyelembevételével határozták meg azt a minimumösszeget, amelyből beosztva „örömtelenül”, de valahogy még ki lehet jönni.

Az új létminimum-számítás szerint egy kétgyermekes család megélhetési minimuma 253 ezer forintról 159 ezer forintra csökkent. Ez mennyire reális összeg?

– Ez egy olyan „éhkopp” szint, amiből már képtelenség kijönni, de a legmélyebb szegénységet még nem mutatja.

Az új számítás szerinti létminimum a lakosság hány százalékát érintheti?

– Kicsit többet, mint az európai szegénységi küszöb alattiak aránya, alacsony becsléssel a lakosság 15-18 százalékát. Ezt az „eredményt” elég kifogásolható módon érték el, ráadásul – az eddigi gyakorlattal ellentétben – az új létminimum-számítást már a politika vezérfonalának szánják.

Tehát az állam garantálja ezt az összeget az ellátások megállapításánál?

– Nem, ilyen garancia soha nem is létezett, sőt, az Alaptörvényből is törölték a jóléti ellátásokra vonatkozó állami kötelezettségvállalást.

Az elszegényedéssel szembeni védelmet az elosztás megfelelő elve jelentené: elsősorban a családi pótlék által, ami a legtöbb országban univerzális jellegű ellátás, és a leginkább befolyásolja a gyermekvállalást is.

Értéke nálunk 1990-ben még az átlagbérek 35-40 százaléka körül mozgott, most a 10 százaléka. A gyerekszegénység drámai növekedése kimutathatóan összefüggött a családi pótlék és más univerzális jellegű ellátások értékének a befagyasztásával.

Helyette behozták a családi adókedvezményt, ez mennyire segít a családokon?

– Minél tehetősebb egy család, annál több pluszpénzt jelent neki, ami abszolút hungarikum. Több országban, például Angliában ez fordítva működik: egy meghatározott jövedelemszint alatt a jövedelmeket kiegészítik, afelett pedig egy progresszív jövedelemadózás érvényesül. Így akinek nagyon kevés jövedelme van, az viszonylag sok kiegészítést kap. Magyarországon minél kevesebb pénzed van, annál kevesebbet kapsz, ha semmi pénzed nincs, akkor semmit se kapsz, míg a gazdag családoknál akár 100 ezer forint plusz is marad. Hasonló elven működik a rezsicsökkentés is, s ez az, amit én úgy hívok, hogy perverz újraelosztás.

Vajon sikerülhet ezzel a középosztály gyerekvállalását ösztönözni?

– Óriási az ösztönzés – dupla gyed, adókedvezmény, CSOK stb. –, hogy szülessenek a középosztálybeli gyerekek, de nem fog sokkal több születni, ám továbbra is sok olyan baba fog születni, aki a születése pillanatában sikertelen és rövid életre van ítélve. Ráadásul, ha egy szegény nő szül gyereket, ő könnyen megélhetési gyerekvállalónak minősül, miközben azt várjuk, hogy a középosztály pénzért szüljön gyereket. Holott ők tényleg sok szempontból megfontolják a gyerekvállalást.

Mindeközben évi 25-30 ezer olyan gyerek születik, akikről előre tudható, hogy egyre rosszabb iskolákban egyre kevesebb tudást fognak kapni, és legfeljebb képzetlen közmunkás lesz belőlük

– azért, mert feleslegesnek tartjuk és elpazaroljuk ezt a potenciált. Közben megy a világ előre, és egyre képzettebb emberekre van szükség.

Teljes foglalkoztatást ígér a kormány, miközben a munkák nagy részét gépek, robotok fogják már végezni. Ez nem utópia?

– Nagyon sokan keresik erre a választ világszerte, de még nem látni, mi lesz. Ugyanis vagy hajlandó ezt a problémát az emberiség normálisan megoldani, vagy kezdődik egy új élet-halál harc. Itt is az a kérdés, hogyan lehetne mindenkinek egy alapjövedelmet biztosítani, de ez az irány nem mindenkinek kézenfekvő. Magyarországon is ezt kellene megoldani, csak éppen politikai okokból nem akarják megoldani.

Miért nem lehet egyszerre támogatni a középosztályt és a rászorulókat is? Ez pénzkérdés?

– Nem, ez politikai akarat kérdése. Körülbelül 500 milliárd forintba kerülne, hogy mindenkit felhozzunk a tisztességes létminimum szintjére – ez megegyezik, mondjuk, az egykulcsos adó költségével. Élelmiszerosztással, jótékonykodással nem jutunk messzire: az UNICEF világszerte kimutatta, hogy a szegénységben élő családokon kizárólag a jövedelmük 25-30 százalékos emelésével lehetne érzékelhetően javítani.

Legutóbbi tanulmányában a társadalmi igazságosság gyűjtőmutatójáról – ami tartalmazza a szegénység-politikát, foglalkoztatást, diszkriminációt, szegénységi mutatókat stb. – azt írta, hogy csak azért vagyunk az EU 23. helyén a 28-ból, mert a közfoglalkoztatás kicsit szépíti a statisztikánkat. Enélkül hol lennénk?

– A legutolsó helyen. Kutatások igazolják, hogy a közmunkák egy része értékteremtő ugyan, de nagyon sokba kerül, és rendkívül torzítja a piaci viszonyokat. Az ötvenezres közmunkabér több, mint a húszezer forintos FHT (foglalkoztatást helyettesítő támogatás), ezért van az, hogy a szegénységi és kirekesztettségi arányok kicsit csökkentek 2013 óta.

200 ezer ember helyzetén a rendszer icipicit javított, viszont a hosszú távú társadalmi, gazdasági hatásai katasztrofálisak.

A szegénység mélysége csökkent, de a kirekesztettség egy új dimenzióval gazdagodott, a munkaerő-piaci gettóval. Közmunka mellett az álláskeresés lehetetlen. Mérések szerint a közmunkások mindössze tizede, főleg a képzettebbek tudnak valódi munkahelyhez jutni, s ezen nem segít az elhelyezkedési támogatás sem.

közmunkások építik a gyodátKözmunkások építik a Gyodát

Ön mit változtatna a rendszeren?

– A munka a 21. században nem lehet kényszermunka. Érthetetlen az is, hogy ahelyett, hogy a piaci munkahelyeket bővítenék és odavinnék a közmunkákat, a közszférában is, akit lehet, lecserélnek közmunkásra.

A jelenleginél emberségesebb, jogszerűbb, és a többi munkával egyenértékű elfoglaltságot kellene biztosítani ezeknek az embereknek.

Akkor ez a rendszer nemcsak a foglalkoztatási mutatóinkat javítaná, hanem sokkal inkább a kirekesztettségi mutatóinkat is. Ez a rendszer jó, hogy van, de nagyon rossz, ahogy van, és egyre több pénzt nyel el: idén már 340 milliárd forintba kerül.

A közszférában is nagy elbocsátások várhatók, és a háttérelemzéseket készítő intézményeket megszüntetik. Ez is a tények halála?

– Ez nem más, mint a hatalomgyakorlás átláthatóságának, számonkérhetőségének a megszüntetése, a független kontrollt végző intézmények elsorvasztása. Borzasztó nagy baj van a demokráciával és a köztársasággal, és mi nem védjük meg.

Lassan nincs is, aki megvédje, mert az értelmiség elvándorol. Ön miért nem disszidált? És mit tanácsolna egy mai fiatalnak?

– Soha nem mernék tanácsot adni. Beszélgetnénk, gondolkoznánk. Nekem lett volna lehetőségem kint maradni, de a honvágy hazahajtott. És ahhoz is kell nagy adag kalandvágy, hogy az ember Magyarországon éljen. Sok olyan fiatallal beszélek mostanában, akik azt mondják – az én unokáim is ilyenek –, hogy engem innen ne kergessenek el. Ez az én országom is, és tegyük olyanná, hogy nekünk itt jobb legyen.

Hetek / Makki Marie-Rose, Mondovics Napsugár

<

További belföldi híreink

Legfrissebb hírek

Kapcsolódó cikkek, videók