Itthon

2014-05-12 13:52:00

A szeretett ember története

Első regénye, a Boldog észak elnyerte az Aegon művészeti díjat, amit előtte – többek között – Esterházy Péter, Grecsó Krisztián, Térey János és Spiró György vihetett haza. Verseivel a magyar irodalom történetébe már évtizedekkel ezelőtt beírta magát, a kortárs szépírók rajongóin kívül azonban csak kevesen ismerhették eddig. Kun Árpád Norvégiában él, házi ápolóként dolgozik, és második regényébe temeti el éjszakáit. Hazautazása előtt beszélgettünk vele.

Néhány hónappal azután, hogy kiköltözött a családjával Norvégiába azt nyilatkozta egy lapnak, hogy „elégedett voltam, hogy végre megint menekülhetek, de szorongtam is a számomra tökéletesen ismeretlen Északtól”. Mi volt ennek az állandó nyughatatlanságnak a belső motorja?

A szorongás az egy nagy szervezőerő volt az életemben. Nyilván az élet elkezdésekor, a tanulmányok befejeztével szorongással töltött el, hogy mit csináljak. Éppen ezért aztán tanultam is sokáig, még a harmincas éveim elején is, akkor éppen Párizsban. Szorongásból, hogy ne kelljen kilépnem ebből az életből – kicsit kiléptem, aztán nyertem újabb ösztöndíjat és ismét visszaléptem. És a másik nagyon fontos tényező volt, hogy ne kelljen dolgoznom. Én nem szeretek dolgozni.

Mit ért „dolgozás” alatt?

Azt értem, ami a Bibliában van, hogy a kenyered homlokod verítékével keresd. Van bennem egy nagy lustaság, miközben fegyelemmel tudom azt csinálni, amit igazán akarok. Pénzkereső rabszolgamunkát szerezni, ami a megélhetéshez kell, azt próbáltam elkerülni. És visszatérve a szorongáshoz: jött még sok félelem. De a norvégiai élet az anyagiakról szólt, a megélhetésről.

Milyen különös, hogy harmincas éveiben, az életbe kilépve tanításból, kvázi veríték nélkül tudott megélni, de csak a „homloka verítékével”, házi ápolóként dolgozva talált megnyugvást, Norvégiában.

Közben lett négy gyerek és rájöttem, hogy működnek a dolgok és hogyan működöm én. Ez most azért jó, mert a fejem tiszta. Dolgoztam tévénél és újságíróként is, írtam kritikákat, próbáltam pénzt keresni a fejemmel, de azt nem szerettem, mert másra használtam a fantáziámat. Így viszont egy nagyon tiszta helyzet van: megélünk abból, amit keresünk. És igen, kétkezi munkával keresem a kenyerem.

Ez a kétkezi munka mégis érzelmi alapú. Nagyon mély empátiát igényel, követel magának.

Rájöttem a gyerekek születése után, hogy van bennem gondoskodó apa. Lehet, hogy korábban nem is volt bennem ilyen gondoskodás, nem ébredt föl. Nem is akartam gyerekeket nagyon, harminc felett még arabusul hangzott volna ez az ötlet. Amikor jöttek a kicsik és én voltam velük otthon, mert a feleségem dolgozott, valahogy megérkezett ez az érzés. Aztán ahogy nőttek, én is elkezdtem munkát nézni és így lettem házi ápoló. Norvégiában erre van igény, ebben van hiány. Megértettem, hogy nekem ez tetszik, ráadásul elképesztő aranybányára bukkantam szerzőként.

Munka közben jelen van az írói kíváncsisága, de ez a figyelem, az ápolás közben nem terheli le túlzottan? Mi a feladata?

Kijárok emberekhez, reggelit adok, összetakarítok, megnézem, hogy bevette-e a gyógyszerét, van, amikor esti műszakban vagyok és segítek lefeküdni, kitörlöm a feneküket, pelenkát cserélek. Alapvetően nagyon érdekelnek az emberek.

Ez pedig egy elképesztően intim helyzet.

Erről van szó. Belecsapsz a közepébe és mindent megtudsz róluk, pontosan. Nagyon közelről látod ezeket az öregeket. Reggel a kicsit tettem tisztába, este pedig a kilencven éves bácsit.

Ez ad valami távolságtartást az élettől. Elfogadást.

Elfogadást. Amikor először teszel valakit tisztába, azt gondolod, ez az ő szarja. Amikor tizedszer vagy tizenötödször teszed tisztába, akkor elfogadod, hogy ez az ő szarja. Nekem az enyém nem büdös, de a másé igen. Drasztikusan mondom, mert ezek elég drasztikus dolgok. Minden azon múlik, hogy mikor elfogadó az ember a más szarjával, tudja? Az egy nagy határ, amikor megérted. És nem mehet ez másképp, csak úgy, ha nap mint nap benne vagy és megéled. Olyan sokáig gondolja az ember erről, hogy undorító és elviselhetetlen ez az egész. A könyv főhőse, Aimé nem azt gondolja, hogy ez undorító, hanem azt, hogy ebben nyilatkozik meg a halál. Úgy látja, hogy minden egyes ürítéssel, ahogy a salakanyag távozik a testünkből, és nem vesz rajtunk erőt a halál, ahogy Dylan Thomas gyönyörű verse mondja. Aimé Billon ezt egy magasztos gondolatnak tartja.

Ez a határ, ez a megértés az életében kapott először nyelvi formát vagy az írásban? Úgy értem, tudta, hogy mit akar erről megírni, vagy amikor a Boldog északot írta, jött rá, hogy mi történt Önnel tulajdonképpen?

Valami ebből persze megfogalmazódott bennem, de amikor művészileg felhasználtam, akkor mélyítettem ki. A fejünkben nagyon sok minden van, de körvonalazatlanul, de a papíron mondatok vannak és azoknak nagyon pontosaknak kell lenniük. Ahhoz képest, ami a fejemben van, egész más jelenik meg a papíron. Ez egy nagyon összetett, bonyolult átváltozás. Ami bennem megjelent, az a papíron bomlott ki teljes következetességében. Aimé viszonya a halálhoz, az, hogy ez teljesen szokatlan és merőben más, mint másoké, írás közben derült ki.

Ebben a könyvben a halálban nincs véglegesség. A halál csak átjárás, egy másik világ, másik jelenlét, ami ráadásul sokkal humorosabb és szórakoztatóbb, mint az élet. Szabadabb. Ettől a haláltól nem kell ódzkodni.

Különböző technikák vannak arra, hogy a halált kezelje az ember. Mialatt a könyvet írtam, fedeztem fel Yalomot, az amerikai egzisztencialista pszichiátert. Olvastam a könyvét norvégul, mert a feleségem eléggé fogékony a pszichológiára és Yalom az egyik kedvence. Na ő nem a gyerekkori szexualitás és komplexusok alapján fogja meg az ember pszichéjét, hanem az alapján, hogy ki milyen viszonyban van a halállal, illetve hogyan próbálja megsemmisíteni magában a halál gondolatát. Erre vannak szerinte különböző technikák, mint a Megváltó, aki az én halálomat átveszi, vagy esetleg az a gondolat, hogy én olyan különleges vagyok, hogy rám nem is vonatkozik a halál, ilyesfélék. Mindenkinek megvan a technikája, amivel a halálfélelmét megpróbálja semlegesíteni. Olvasva  Yalomot megértetettem, hogy ez rám nagyon igaz, mert én annyira nem szerettem a Freudot.

A halál és a halálfélelem azért Freudnál is kitüntetett szerepet kap.

Világos, hogy a halálösztönnel ő is foglalkozik. Erre nem gondoltam. Akkor hagyom szegény Freud kritikáját, bennem Yalom indított el, tudatosított nagyon sok mindent.

Mikor?

A könyvet 2009 és 2012 között írtam, ezt a halállal foglalkozó könyvet pedig már az utolsó évben, a vége felé olvastam. Ez a mítoszvilág, az átjárás, az élők és holtak viszonya, az élő halottak szerepe meghatározó a Boldog északban.
 
Mikor megjelent a könyv 2013 őszén, nagyon kétséges volt, milyen lesz a fogadtatása. A kiadó, a kritikusok, de még Ön is arról beszélt, hogy mennyire szokatlan ez a nyelv a magyar irodalomban. „Mintha nem is magyar író regénye lenne, annyira hiányoznak belőle a görcsök” – ezt jegyezték fel róla.

Ez egy nagyon egyedülálló könyv azért – sokféle kontextusban az, de a magyarban még inkább. Ráadásul semmiféle magyar nincs benne. Tudtam, hogy érdemes kivárni a közönség válaszát, hogy időt kell ennek adni. A kiadóban mondták persze, hogy ez nagyon jó, de azt nem lehetett tudni, hogy mennyire jön be. Most már egyre erősebben érződik, hogy valahova betalált ez a könyv. Ezt nem lehetett előre tudni.

Azt gondolnám, hogy nem azért boldogtalan a magyar irodalom, mert a magyar író boldogtalan, hanem mert a magyar olvasóval ez a közös nyelve.

Őszintén szólva eltúlozza a kritika a boldogság szerepét – amikor megírtam a könyvet és elkészült a kézirat és nem arra gondoltam, hogy most írtam egy boldog regényt. Arra gondoltam, hogy ez egy jó cím, de igazából ez elég ironikusan van mondva. Az, hogy a vége happy end, véletlen. Derű az nagyon sok van, meg kívülálló megfigyelés, és szeretet is sok van benne. De éppen azt, hogy a boldogság hol található, nem tudom róla.

Most meglep, számomra ez evidens volt. Azt gondoltam, a boldogság az élet tudomásulvétele, úgy, ahogy történik. Nem egy heves érzelmi állapot, hanem egy szeretésen keresztüli figyelem.

Végül is igen, legyen. A mámor, az nincs benne. A boldogság így igen. És úgy látszik, erre volt igény. Az irodalmi élete abszolút sikeres lett, most kapott egy Aegon-díjat, de azt még nem tudom, milyen lesz az élete ezután. Én már most nagyon boldog vagyok.

Milyennek látta ezt a közeget, amikor elhagyta az országot nyolc évvel ezelőtt és milyennek látja ma, akár a könyv fogadtatásának tükrében?

Nagyon kevés elképzelésem volt arról, milyen a magyar irodalom olvasója, hiszen verseket írtam és egy prózakötetet (Esőkönyv, 1995), ezeket pedig kevesen olvasták. Naiv olvasóval nem nagyon találkoztam, csak most, a regény kapcsán. A naiv olvasót nem úgy értem, hogy megállítanak az utcán, de úgy igen, hogy a kritikusokban is a naiv olvasót szólítom meg. A kritikus például azt mondja, hogy de jó, hogy odaírtad az utószót, mert kiderül, hogy a könyv valóságos is. Vagy azt, hogy hatalmas nagy hiba odaírni az utószót, mert teljesen felesleges tudni, hogy ez valóságos is volt. Én magam pedig azért írtam oda, mert én is egy naiv olvasó vagyok, és ha elolvasok egy regényt, ami nagyon beszippant és nagyon együtt élek vele, nem szeretem elhagyni, amikor befejezem. Inkább olvasok még a szerzőről, a szereplőkről. Imádom az utószavakat és nem akartam, hogy az olvasónak azonnal el kelljen hagynia ezt a világot. Szóval nem ismertem ezt a világot, most kezdem megismerni a magyar olvasót.

Visszatérve a valósághoz, a főhős Amié Billon valós személy, aki a regény végén meg is jelenik és „leleplezi” magát. Miért a beszélő név? Ki szereti Aimét?

Aimé ugye azt jelenti, a szeretett. A szeretett ember. Furcsa, hogy a magyar nem egy frankofón közeg, senki nem jegyezte ezt meg. Aimé tragédiája épp ez: így hívják, mégis teljesen magányos és nem szereti igazán senki.

Aimé te magad is vagy, ahogy valahol fogalmaz, épp úgy, mint amennyire Bovaryné maga Flaubert. Ez a mindenhol idegen figura, aki egy ősvilágból érkezve egy francia elitiskolában próbálja megtalálni a kötődését, de apátlanul és hazátlanul bolyong egészen addig, míg el nem jut Norvégiába. A következő könyvében ezt a fikció-valóság játékot még azzal is megfejeli, hogy egyes szám első személyben írja.

Igen, nagyon nagy mértékben beleírtam magam már Aimé figurájába is. Egy ősrégi ismerősöm, Vörös István, aki szintén a legszűkebb baráti köröm tagja, mint Kemény István, a kötet szerkesztője, azt mondta, hiába olvassa, hogy ez egy félig fekete, negyedében fehér és sárga férfi, engem lát. De ő persze meg van rontva azzal, hogy ismer. A következő könyv, amit egyes szám első személyben írok, ahogy azt bejelentem ebben a regényben az epilógus végén, éppen azért volt megszületőben, mert úgy éreztem, hogy jó, hogy másoknak kölcsönadom magam, de mi marad nekem? A saját gondolataimat, érzéseimet szeretném kevésbé fiktíven megírni, egészen pontosan egy másik fikcióban – ahol az a fikció, hogy én, Kun Árpád.

Ebből megtudjuk majd, hogy miért ment Norvégiába. De miért marad ott?

A családi körülmények ebben meghatározóak, négy gyerekkel már nem olyan egyszerűen változtatsz. Amíg kicsik, addig rendben van, de egy tizenegykét éves srácot már nehéz költözésre bírni. Ha annyira gazdag lennék, hogy bárhol élhetnék, akkor is egyszerre három helyen lennék felváltva: Magyarországon, Norvégiában és Franciaországban.

A regény főhőse megnyugvást talál Norvégiában.

És szerelmet is talál. A szerelem pedig mindent visz.

atv.hu, Braun Anna

(Nyitókép: muut.hu)

További belföldi híreink