Kövessen minket a Facebookon

Itthon

2013-11-15 13:26:00

„Ők sem jókedvükben hülyék” Miért üt a férfi?

A családon belüli erőszak elleni küzdelemben meghatározó, hogy a társdalom irányítói elítélik-e ezt a jelenséget, vagy elfogadhatónak tartják. Márpedig politikusainkon azt a változtatást is nehéz volt keresztülvinni, hogy a feleség megerőszakolása bűncselekménynek minősüljön – mondta az atv.hu-nak Virág György, az Országos Kriminológiai Intézet igazgató-helyettese, az erőszakellenes kampányt indító Eszter Alapítvány vezetője.

Van-e valami közös azokban a családokban, párkapcsolatokban, ahol előfordul szexuális, vagy fizikai erőszak?

Nehéz lenne egyetlen általános vonást említeni, hiszen nem egy homogén jelenségről van szó. Nem ugyanarról beszélünk egy érzelmileg zsaroló anyánál, egy brutálisan a családját verő apánál, vagy egy unokáját használó nagyapánál. Ami az okokat illeti, számos magyarázat létezik a klasszikus feminista megközelítéstől (patriarchális társadalom, férfiuralom) a különféle pszichológiai és család-dinamikai elméletekig, a kép azonban valószínűleg összetettebb annál, hogy ezt egy mondatban megfejtsük. Annyi bizonyos, hogy családon belüli erőszak sokkal elterjedtebb, mint gondolnánk, tapasztalataink szerint minden társadalmi rétegben jelen van, csak éppen a magasabb státuszban lévők jobban rejtve tudják ezt tartani.

Az is kétségtelen, hogy általában erőszakról és hatalomról van szó, és nem csak a bántalmazásnál, hanem a szexuális erőszaknál is. Ennek valójában kevés köze van a szexhez. Ez nyílt és nyers hatalomra, uralomra törekvés, és az, hogy mindez a szexualitás arénájában jelenik meg, szinte mellékes. A szexuális erőszak miatt ráadásul paradox módon éppen az áldozat érez nagyon erős szégyent, és emiatt hallgat mindarról, ami vele történt. Ezen kívül gyakori még a tudatmódosító szerek, főként az alkoholbefolyása  is ezeknél a cselekményeknél.

Az áldozatokban milyen folyamatok zajlanak le az erőszak nyomán, ebben van-e bármi közös?

A bűntudat és a szégyenérzet. Úgy érzik, főleg a szexuális erőszak esetén, hogy ha kiderül, mi történt, akkor őket fogják hibáztatni, stigmatizálni. Ez a félelem sokszor sajnos nem is alaptalan. Egy kutatásunk során rákérdeztünk arra, hogy mit gondolnak az emberek a szexuális erőszakról. Kiderült, hogy az emberölés után ezt tekintik a legsúlyosabb bűncselekménynek, és a többség  – ugyancsak az emberölés után – ennek a büntetését súlyosbítaná leginkább. Ugyanakkor azzal a kijelentéssel, miszerint „a szexuális erőszak áldozata maga is tehet arról, ami vele történt”, a megkérdezettek majdnem fele egyetértett, érdekes módon még a nők közül is sokan.

Mi ennek a magyarázata?

Amikor absztrakt módon gondolkozunk, akkor tudjuk, hogy borzasztó dologról van szó, amikor azonban egy konkrét üggyel és a konkrét felelősség kérdésével találkozunk, akkor sokan úgy gondolják, hogy akit megerőszakolnak, az valami mondén malackodás részese volt, tehát nyilván felelős a történtekért. Lényeges az emberek attitűdje szempontjából az is, hogy a társadalom hangadói, irányító szereplői mennyire tartják elfogadhatónak, vagy mennyire utasítják el a családon belüli erőszakot.

Magyarországon például 1997-ig nem volt büntetendő, ha vaklaki megerőszakolta a feleségét. Ennek módosítása nagyon nehezen ment át a magyar parlamenten, a tisztelt urak közül sokan úgy érezték, hogy, ha egy nő az anyakönyvvezető, vagy az oltár előtt egyszer igent mondott, akkor onnantól kezdve szexuálisan is rendelkezésre kell állnia a férfi számára – bárhol és bármikor.

A családi erőszak elleni kampányuk egyik videójában elhangzik, hogy itt tulajdonképpen árulásról van szó. Elárulni azonban csak olyanok tudják egymást, akik közeli kapcsolatban állnak.

Elsősorban a gyerekek traumájának lényegi eleme, hogy az az ember, akiről azt gondolták, hogy szereti és megvédi őket, olyat tesz velük, ami elfogadhatatlan. A gyerekek elleni szexuális abúzust – a média által kedvelt narratívával szemben – döntő többségében családon belül, rokonok, ismerősök követik el, és nem idegen pedofilok. Ez az árulás hosszútávra megnyomorítja az áldozatot, aláássa az emberekbe, a világba vetett bizalmát. Megrendül benne az a jóhiszemű felfogás, hogy a jó elnyeri a jutalmát, a rossz pedig a büntetését. A munkánk során éppen ennek a bizalomnak az újraépítése a legnehezebb feladat.

A jogvédők mintha mindig csak a férfiak szerepével foglalkoznak, miközben egy kapcsolat megromlásában a nőknek is szerepük lehet. Talán erről is érdemes lenne többet beszélni, nem?

A klasszikus családi erőszak többnyire egy eszkalálódó konfliktus egy bizonyos pontján jelenik meg, nem derült égből villámcsapásként történik, hogy mondjuk a férj megüti a feleségét. Ebben a folyamatban mindenkinek megvan a maga szerepe, ez kétségtelen. Ugyanakkor ez egyetlen férfit sem ment fel. Sok minden lehetséges. Érezheti, hogy „hülye a feleségem”, hogy provokálja, hogy lehetetlenné teszi az életét, az is lehet, hogy már két éve nem akar szexuális kapcsolatot vele. Lehet, hogy elkeseredett, vagy rettenetesen dühös, haragszik. Ezek egyike sem ok azonban az erőszakra, és nem ad számára felmentést sem. Ha nem tud így élni, vegye a kalapját és álljon tovább. Aki közepes erővel ötször arcon nyomja a feleségét, és fejét a korlátba veri a hajánál fogva, az ne beszéljen semmiről.

Hogyan lehet a családi erőszakot visszaszorítani? A jogi eszközök fontosak, de a jelenség nyilván a társadalom mélyebb szöveteiben gyökerezik.

Maximálisan egyetértek. A kezdetektől fogva azt mondjuk, hogy csak holisztikus megközelítéssel, komplex cselekvési programmal lehet ezen a problémán enyhíteni. Nem fog eltűnni a világból az erőszak, de csökkenthető és szégyenletessé tehető. Az, hogy a kapcsolati erőszak külön tényállás lett a Btk-ban, önmagában nem megoldás. Képezni, oktatni kellene azokat az embereket, akik kapcsolatba kerülnek az áldozatokkal, legyen az hatósági szereplő, vagy a segítő szakma munkatársa. Megfelelő és széleskörű segítséget kell biztosítani az áldozatok számára, de segíteni kell az elkövetőknek is, hogy ha akarnak, meg tudjanak változni, hiszen ők sem jókedvükben hülyék.

Milyen kiterjedt ez a probléma?

Sok felmérés létezik, különféle számokkal, de mindegyik azt mondja, hogy a rejtve maradt esetek száma, aránya nagyon magas. Az Európa Tanács szerint ötből egy gyerek válik szexuális erőszak áldozatává. A mi kutatásunk a kétezres évek elején azt mutatta, hogy a felnőtt lakosságból legalább 140 ezren voltak szexuális erőszak áldozatai gyerekkorukban, 1,2 millióan pedig gyakran, vagy alkalomszerűen brutális fizikai bántalmazásokat szenvedtek el.
A téma azért is fontos, mert az erőszak jellemzője, hogy újratermeli magát. Az áldozatok egyik része beleragad az áldozat szerepbe, és olyan kapcsolatokat létesít, amelyben ez újra meg fog ismétlődni. Másik részük pedig elkövető lesz. Bár gyakran megfogadják, hogy soha nem verik a társukat, vagy a gyereküket – hiszen emlékeznek arra, hogy ez milyen szörnyű volt –, konfliktushelyzetekben mégis zsigerileg meglendül a kezük: ez a minta égett beléjük. Van, aki ezen a ponton képes segítséget kérni, de a többség hajlamos felmenteni magát, azt mondván, hogy „most látom csak igazán, milyen jót tett nekem az apám, amikor megvert, mert így lett belőlem ember”.  Erről szól tulajdonképpen a most megjelent kampány filmünk is, és ezért üzenjük a közösség számára, hogy”Ne add tovább az erőszakot!”

atv.hu, Sebestyén István

További belföldi híreink