Kövessen minket a Facebookon

Itthon

2013-06-08 06:20:26

Homoszexualitás, pedofília: kényszer hatására beszervezett főpapok

Megzsarolt főpapok, hazafias alapon együttműködők és pénzszeretők. A püspök vádol, a plébános hallgat, a hírszerző emlékszik. A Hetek cikke.

Homoszexualitás, pedofília: kényszer hatására beszervezett főpapok

„Önök egy nemzetgyilkos stratégiát követtek gondolkodás nélkül, és ha mi hagytuk volna, akkor úgy elintézték volna a magyar ifjúságot, hogy mostanra írmagja sem maradt volna semmiféle érték- vagy vagyontiszteletnek, egymás megbecsülésének” – mondja a kommunista állambiztonság alezredesének Balás Béla püspök a Tartótiszt című, múlt héten bemutatott magyar dokumentumfilmben.

A Médiatanács által támogatott alkotásban a főszereplő három paphoz látogat el, és beszélget velük a múltról. Balás püspök idézett gondolataiból úgy tűnhet, mintha a katolikus egyház a pártállami múlt áldozata lett volna, miközben a valóság ennél jóval összetettebb. „Az elmúlt huszonkét év elpazarolt idő volt, és oka van, hogy a történelmi egyházak nem támogatták az iratnyilvánosságot. Azok alapján, amit a levéltárakban találtunk, az érintett egyházi vezetőknek vissza kellene vonulniuk, és bűnbánatot kellene tartaniuk” – mondta tavaly novemberben egy kerek-asztal-beszélgetésen Szabó Gyula plébános. (A jók voltak kevesebben. Hetek, 2012. november 23.) Szabó 2006-ban publikálta – Tímár Ágnes cisztercita nővérrel és Lénárd Ödön piarista szerzetessel végzett – sokéves kutatási eredményeit az Utak és útvesz­tők című könyvében. A Tartótiszt kapcsán Szabó Gyula elhárította a Hetek kérdéseit, és azt sem részletezte, miért nem kíván nyilatkozni, könyvéből azonban kiderül: az ügynöknek beszervezett egyházi személyek nyolc százaléka mellett hasonló arányt képviseltek az úgynevezett társadalmi kapcsolatok, a béke­papoknak pedig a fele, míg a püspököknek túlnyomó része volt érintett a kommunista állambiztonsággal történt együttműködést illetően.  

Bőbeszédűbb volt Szabónál egy, a rend­szerváltásig a szakszolgálatoknál dolgozó tiszt: a beszervezett főpapokat a Belügyminisztérium III/II-es csoport­főnöksége, az „elhárítás”, vagyis a külföldi kémtevékenység elleni védekezéssel meg­bízott részleg „tartotta”, de használta őket a III/I, a hírszerzés, és a III/III, a belső ellenzékre dolgozó csoportfőnökség is. Az egyházi személyek beszervezésével és foglalkoztatásával megbízott osztály egymás között a „csuhások” nevet kapta – mondta lapunknak az egykori hírszerző.  

A főpapság – mint egy nemzetek felett álló világegyház képviselője – rendkívül kiterjedt külföldi kapcsolatrendszerrel bírt, így ideálisnak bizonyult mind a hazai hírszerzők, mind az ellenséges hírszerzők lebuktatásán fáradozó elhárítók tevékenységének segítésére is. Mindemellett alkalmas volt a hazai ellenzékkel kapcsolatos értesülések közvetítésére is, hiszen a vallásos állampolgárok – gyanútlanul – sok esetben bizalmas információkat is megosztottak a szemükben erkölcsi magaslaton álló egyházi vezetőkkel – magyarázta forrásunk.  

Amikor egyházi vezetők úgy védekeznek, hogy ők csak kényszer hatására tették, amit tettek, azzal egyet lehet érteni – mondta az egykori hírszerző. A legtöbb esetben valóban kényszer hatására írták alá a „hazafias alapon” vállalt együtt­­működést, mivel a szakszolgálatok megzsa­rolták őket: a főpapok körében általános volt a szexuális kicsapongás; orgiák, homoszexualitás, pedofília. Külföldi útjai­kon hamar lekerült a reverenda, és onnantól fogva elég volt néhány védhetetlen felvétel, és gyorsan aláírtak. De voltak, akik pénzt kértek ügynöki jelentései­kért, őket éppen ezzel lehetett a továbbiakban rövid pórázon tartani. Az egyházak állam általi felügyeletére létrehozott Állami Egyházügyi Hivatal pedig gyakorlatilag a III/II fedőszerveként működött, ahol „csak a szék nem volt beszervezve” – tette hozzá az egykori szakszolgálati tiszt.  

 

A pártállam utolsó bástyái - interjú Ungváry Krisztiánnal 

 

Miközben a katolikus alsó papság szinte teljes egészében megtagadta az együttműködést a kommunista állambiztonsággal, a főpapság súlyosan kompromittálódott: a püspökök túlnyomó része kapcsolatban állt a titkosrendőrséggel. Az egyházvezetés – különös módon – a diktatúra puhulásával párhuzamosan egyre inkább elkötelezte magát az ország kommunista uraival – derül ki a téma szakértőjével készült interjúból.

 

 

Ön számos kutatást végzett a témában. Mennyiben tekinthető a katolikus papság a kommunista diktatúra áldozatának, illetve együttműködőjének?  

Le kell szögezni, hogy a katolikus egyház és hívei elsősorban a rendszer áldozatai voltak. A hívek és a papság jelentős része rengeteg meghurcoltatást szenvedett el. Más kérdés, hogy a Vatikán intencióinak megfelelően 1964 után a katolikus püspöki kar egyre inkább kiegyezett az állammal. A pápa eleve csak azt nevezhette ki püspöknek, akit a magyar állam erre javasolt – ezzel a hatalom visszanyerte azt a főkegyúri jogot, amit 1918-ig Ferenc József is gyakorolt, igaz, teljesen más szempontok alapján. Az 1970-es évektől a katolikus felső vezetés többsége már teljesen átállt a pártállam kiszolgálóinak oldalára, és maga is aktívan részt vett a másképp gondolkodók üldözésében. Természetesen nem teljesen önként tették ezt: maguk is a rendszer foglyai voltak. Röviden összefoglalva: a katolikus papság teljes egészében áldozat, bizonyos részben pedig tettes is volt a diktatúra éveiben. Minél magasabban helyezkedett el valaki a hierarchiában, annál inkább kellett kompromisszumokat kötnie a hatalommal.

Az elmondottakból úgy tűnik, mintha az egyházi vezetők a diktatúra puhulásával ellentétesen egyre megbízhatóbban működtek volna együtt a rendszerrel. Milyen fordulópontok határozták meg az 1948 és 1990 közötti korszakot az egyház és a diktatúra viszonyában?  

1964-ig a katolikus egyház állapota viszonylag sértetlen volt, annak ellenére, hogy számos püspököt és papot bebörtönöztek, sõt volt, akit ki is végeztek. A hierarchiát azonban még nem törték meg. Ez alapvetően változott a II. vatikáni zsinat után, amikor a magyar állam visszakapta a már említett főkegyúri jogot. Újabb korszakhatár volt Mindszenty lemondatása 1974-ben.  Az üzenet egyértelmű volt: a Vatikánnak nincs szüksége „renitens”, azaz hitvalló egyházi vezetőkre, helyettük a kollaborálást tartják célszerű magatartásnak. Furcsa módon 1990 az egyház szempontjából egyáltalán nem korszakhatár: ugyanazok az emberek és ugyanazok az elvek működnek az egyházon belül, mint azelőtt. Ami elképesztő, hogy ez a „lendület” még ma is tart: a hierarchia úgy működik, mintha mi sem változott volna. Az egyetlen különbség talán az, hogy a rendszerváltás óta a felső egyházi vezetés állandó sértettségben és megbántottságban él a külvilág felé, míg addig maximálisan elégedettnek tettette magát.  

Minek tekinthető a békepapság: árulás vagy a túlélés egyik formája?  

Az érintettek nyilván az utóbbinak tartják. Azonban Csehszlovákia, Románia, az NDK vagy Lengyelország példája, vagy azoknak a magyar hitvalló papoknak a sorsa, akik nem ezt vállalták, egyértelművé teszi, hogy a békepapok mindenképp elárulták a híveiket. És ez nem volt szükségszerű.

Kutatásai alapján mire jutott: milyen arányban működtek együtt az állambiztonsággal a katolikus főpapság tagjai?  

Püspökök esetében abból indulhatunk ki, hogy 70-90 százalékuk rendszeres kapcsolatban állt az állambiztonsággal. Más kérdés ennek a kapcsolatnak a tartalma. Köztük is voltak túlbuzgók, és voltak, akik próbálkoztak minimalizálni aktivitásukat. Sajnos az érintettek hallgatása vagy hazudozása nem teszi könnyűvé annak megállapítását, hogy mi is volt az általános hozzáállás.

Van-e, és ha van, mekkora a törésvonal az alsó papság és a főpapság között?  

Feltétlenül van, mivel az alsó papság állambiztonsági érintettsége biztosan nem haladja meg az öt százalékot.

Katolikus egyházi vezetők gyakran hangsúlyozzák a nemzet védelmében vállalt szerepüket a kommunista diktatúra idején, amiből az következne, hogy tevékenyen részt vállaltak a rendszerváltásban. Valójában hogyan viszonyult a rendszerváltó mozgal­makhoz a papság 1990 előtt?  

Az egyház nem készült rendszerváltásra. Semmilyen ellenzéki mozgalmat nem támogatott, sőt kérdéses esetekben az állam oldalára állt. Nem véletlen, hogy a Belügyminisztérium illetékesei még 1987 és 1988 között is úgy ítélték meg, hogy az egyházak azok az utolsó politikai szövetségesek, akik még nem inogtak meg. Ezért is merült fel a rendszerváltás előtt, hogy a püspökök egy részét SZT-tiszti pozícióba is kellene helyezni.

A múlt tisztázása érdekében tett kísérleteket sokáig azzal verték vissza, hogy kijelentették: a papok, püspökök nem közszereplők, ezért múltjuk nem tartozik a közvéleményre. Ismeretei szerint bukott le beszervezett egyházi vezető „jogerősen”, azaz úgy, hogy a hatályos törvények szerint is érintettnek lehet nevezni?  

Nem. Egyetlen ilyen eset sem történt. Paskai Lászlót ugyan lehet érintettnek nevezni, de csak azért, mert õ nem perelt. Ha perelne, akkor a jelenlegi helyzetben – biztos vagyok benne – formai okokból megnyerné a pert. Más kérdés, hogy esete a napnál is világosabb: ő hosszú éveken keresztül az állambiztonság ügynökeként is tevékenykedett.

Tud olyan egyházi vezetőről, aki feltárta saját állambiztonsági múltját?  

Tudok, de ezek a feltárások is hamisak voltak általában, mint Tomka  

Ferenc Halálra szántak, mégis élünk című kötete. Szűkebb körben több érintett beszámolt arról, mi is történt vele 1990 előtt, de ezek az ügyek nem kerültek nyilvánosságra.

A „népi demokráciák” más országainak egyházaihoz képest a magyar katolikus egyház hol helyezhető el az állambiztonsággal, illetve a hatalommal történt együttműködés tekintetében?    

A magyar katolikus egyháznál csak a romániai ortodox, illetve a Szovjetunió ortodox egyházai kompromittálták jobban magukat. Ez elég szomorú.

És hol tart jelenleg a magyar katolikus egyház az állambiztonsági múlt feltárásának folyamatában?  

Abból ítélve, hogy a legfelsőbb vezetés részéről mély hallgatás övezi a kérdést, sehol. Szerencsére Pannonhalma és még néhány szellemi műhely ennek ellenére komoly munkát végez, hogy ez ne maradjon így.

Hetek

Ajánlom

További belföldi híreink