Kövessen minket a Facebookon

Itthon

2013-06-06 05:10:00

"Horthy meg sem próbált ellenállni": Karsai László cáfolja Boross Pétert

Boross Péter a közelmúltban interjút adott az atv.hu-nak, melyben részletesen foglalkozott a Horthy-korszakkal. A volt kormányfőt súlyos kritikával illető Karsai László, a korszak kutatója teljesen másképp látja az 1944. október 15-e előtti negyedszázadot.

"Horthy meg sem próbált ellenállni": Karsai László cáfolja Boross Pétert

Portálunk május 30-án interjút jelentetett meg Boross Péter volt miniszterelnökkel. Ezt követően szerkesztőségünknél jelentkezett Karsai László, a mindenekelőtt a magyarországi Soát kutató történészprofesszor, aki a Boross Péter által az interjúban kifejtett tévedésekre hívja fel a figyelmet.

Az alábbiakban a Boross-interjúból idézünk, az idézetek alatt található Karsai   szerkesztőségünkhöz elküldött kommentárja.

„atv.hu: Helyes-e lényegében kimondania az alaptörvény preambulumának, hogy 1941 inkább vállalható, mint 1946 ?

Boross. Péter: Amit 1941-ről, illetve 1946-ról mondott, azt én nem olvasom ki.”

Karsai László: Előre szeretném bocsátani, hogy Boross Péter miniszterelnök urat történeti szakkérdésekben nem tekintem vitapartneremnek. Mint a Horthy-korszakkal kapcsolatos megjegyzéseiből jól látható, a volt vendéglátóipari szakember (eredetileg jogászként szerzett egyetemi diplomát), nem ismeri kellő mélységben a Horthy-korszakot és tényektől nem befolyásolt tisztánlátással mond véleményt a magyar holokauszt fontos szakkérdéseiről is. Véleménye a Horthy-korszakról nagyon közel áll mindahhoz, amit pl. a Jobbikhoz közel álló propagandisták a Kuruc.infón Horthyról és rendszeréről mondanak. Boross úr nagyon sok mindenre nem emlékszik, vagy nem tartotta fontosnak megemlíteni. Ő nem olvasta el, vagy nem eléggé figyelmesen olvasta el az Alaptörvény preambulumát, mert nem látja, hogy 1944. március 19-ig ennek szövege szerint (szinte) minden rendben volt szép hazánkban. Nem beszélt Teleki Pál öngyilkosságáról (1941. április 3.), arról, hogy a miniszterelnök búcsúlevelében úgy fogalmazott, hogy „hullarablók” lettünk, a „legpocsékabb nemzet”. Nem említette meg, hogy Horthyt súlyos felelősség terhelte a zsidótörvényekért, Jugoszlávia és a Szovjetunió megtámadásáért, a kamenyec-podolszkij-i deportálásokért, a délvidéki mészárlásért, a munkaszolgálatért.

Karsai László Heller Ágnessel egy Horthyról rendezett konferencián

„B. P.: 1921-ben nagyon mélyről indulva 1938-ra ez az ország az európai középmezőny felső szintjére tornázta fel magát.”

K. L.: Boross úr rosszul tudja, Magyarország egyáltalán nem volt a korabeli Európai középmezőny felső szintjén, széles paraszti és munkástömegek iszonyú nyomorban tengődtek, a földbirtokos arisztokrácia és a vele összefonódott nagytőkés rétegek fényűző gazdagsága éles társadalmi konfliktusok forrása és a szélsőjobboldali nyilaskeresztes mozgalom megerősödésének egyik fő oka volt. Magyarország külföldi kölcsönökből élt, gazdasága bármikor összeomolhatott, a politikai elit vigyázó szemeit a náci Németországra is vetve a zsidók vagyonát akarta elvenni, hogy ezzel próbálja legalább a kispolgári, polgári tömegek egy részét némi vagyonhoz, magasabb életszínvonalhoz juttatni. Bethlen István miniszterelnök (1921-1931) konszolidációs teljesítmények egyik fő forrása az volt, hogy a legszegényebb peremvidékeket elcsatolták Trianonban, ezek fejlesztésével már nem kellett törődni.

„B. P.: A Horthy-korszak azonban nem öröksége a Fidesznek.”

A Fidesz néha, nagyon óvatosan tesz gesztusokat a demokratikus, antifasiszta hagyományaira büszke Nyugat kedvéért. Ugyanakkor nehéz nem a Horthy-korszak iránti nosztalgiát látni a turulmadár röptetésében, a közterületek módszeres átnevezésében (Roosevelt elnök fő bűne nyilván az volt, hogy a második világháború idején a náci Németország és szövetségesei, köztük Magyarország ellen harcoló antifasiszta koalíció vezető hatalmának elnöke volt), a nyilasok Árpád-sávos zászlójának történelmi szimbólummá emelésében, az irredenta országzászlók elszaporításában, Wass Albert vagy Nyirő József nagy nemzeti íróként való ünneplésében, a köztársaság-szó száműzésében, a polgári Nyugat lenézésében és „keresztény-nemzeti” alapon való bírálatában és a sort még hosszasan lehetne folytatni.

„B. P.: Az is marhaság, hogy a horthizmus egy kegyetlen diktatúra volt, ahol a csendőrök naponta verték az embereket.”

A Horthy-korszakot nem lehet jogállamnak tekinteni, mert az állampolgári jogegyenlőség korábbi elveit nem tartotta tiszteletben. 1922-től 1939-ig a főváros és a törvényhatósági jogú városok kivételével nyílt szavazás volt érvényben, ahol „cikáztak a csendőrtollak” és durva hatósági terrorral biztosították, hogy mindig a kormánypártoknak legyen kényelmes többségük a parlamentben. Kozma Miklós 1936-ban, amikor Berlinben bírálták Magyarországot, mert a magyarországi németekkel is igen keményen bántak, büszkén mondta: „Minden további nélkül elismerem, hogy Magyarországon a csendőrség többször üt és pofoz, mint nyugaton…, de higgyék el, hogy a magyarországi csendőrpofonok fajra és felekezetre való tekintet nélkül csupán az esetek szerint durrannak el.” A szociáldemokrata párt vidéken nem szervezkedhetett és még sokféle módon akadályozták meg, hogy a választók valóban szabadon szavazhassanak. A csendőrök valóban nem verték minden nap az embereket, csak ha a kedvük úgy tartotta, és abban is biztosak lehettek, hogy soha, senki ezért nem fogja őket felelősségre vonni. Az első helyen Horthyra felesketett, így nevelt, szoktatott csendőrök majd azután 1944-ben szégyenletes szerepet játszanak a holokausztban. Vadállati kegyetlenséggel verték a nőket, férfiakat, időseket és fiatalokat egyaránt, ha valaki nem árulta el elég gyorsan, hová rejtette el értéktárgyait. Volt, ahol csendőrnyomozók nézték, ahogy bábák nőkön testüregi motozást végeznek. A deportáló vonatokba zsúfolt szerencsétlenektől utolsó filléreiket is elszedték, halállal fenyegették őket, és volt, hogy egy kulacs vízért hatalmas összegeket zsaroltak ki.

Boross szerint a német megszállás után már nem lehet Horthy-korszakról beszélni.

Horthy Miklós a helyén maradt, kinevezte az új kormányt, nem emelte fel szavát akkor, amikor felsőházi és képviselőházi tagokat, újságírókat, közéleti személyiségeket hurcolt el és deportáltatott a Gestapo. A Horthy-korszak a kétbalkezes módon előkészített kiugrási kísérlet kudarca után, akkor ért véget, amikor a kormányzó október 15-én lemondott és átadta a hatalmat Szálasi Ferencnek.

B. P.: „A német megszállás után mindenki – beleértve báró Chorin Ferencet vagy a Zsidó Tanácsot – könyörgött, hogy ne mondjon le. Nagyon jól tette, hogy nem mondott le.”

Boross úr ezt is rosszul tudja. Chorin báró a megszállás után menekülni próbált, a németek elfogták, letartóztatták, nem volt alkalma Horthyt kérlelni. A Zsidó Tanács tagjai nem kérlelhették a kormányzót, mert nem is jutottak el hozzá, csak a Horthy által kinevezett Sztójay-kormány egyes tagjainak próbáltak kétségbeesetten és minden eredmény nélkül telefonálni.

B. P.: „A budapesti zsidóság megóvása Horthy személyes parancsára történt.”

A deportálásokat valóban Horthy állította le július 6-án (ténylegesen még három napig ezek tovább folytatódtak). De Horthy nevezte ki a Sztójay-kormányt, a hírhedett antiszemita Endre Lászlót és a németek bizalmi emberét, Baky Lászlót pedig belügyi államtitkárrá. Sztójaynak világosan megmondta, hogy a zsidókérdésben szabad kezet ad az új kormánynak. A deportálásokat csak 437.000 vidéki zsidó haláltáborba való elszállítása után állította le.

A volt miniszterelnök szerint a vidéki zsidóságot nem lehetett megmenteni.

Horthy meg sem próbált ellenállni, nem próbálta feltételül szabni az új kormány kinevezésének a magyarországi zsidók békén hagyását. Komoly érvek szólnak amellett, hogy ha az antiszemita szellemben nevelt magyar államapparátus, húszezer csendőr, több ezer rendőr, a hivatalnokok, katonák, tanárok, bábák, vasutasok stb. összesen körülbelül kétszázezer ember kevésbé fegyelmezetten, vagy csak kevésbé lelkesen vesz részt a zsidók totális jogfosztásában, kifosztásában, gettókba, gyűjtőtáborokba terelésében, majd döntő többségüknek az auschwitz-birkenaui haláltáborba való deportálásában, akkor Adolf Eichmann és alig pár tucat főből álló Sonderkommandója nem sokat tudott volna tenni. Horthy a helyén maradt és ezzel nem csak a zsidókkal hitette el, hogy a legrosszabbat, az országból való kiszállításukat el fogják kerülni, hanem a hivatalnoki, csendőri, rendőri stb. erők is legitimnek fogadták el az általa kinevezett kormányt és fegyelmezetten végrehajtották az utasításokat.

B. P.: „Közvetlenül a német megszállás után Horthynak gyakorlatilag semmilyen hatásköre nem volt.”

Boross úr vagy nem tudja, vagy már elfelejtette, hogy Horthynak annyira volt hatásköre, hatalma és befolyása még a német megszállás után is, hogy a németek első három miniszterelnök-jelöltjét, Imrédy Bélát, Ruszkay Jenőt és Rátz Jenőt határozottan elutasította és ráerőltette a németekre saját választottját, Sztójay Dömét. Edmund Veesenmayer teljhatalmú birodalmi megbízott szerint, amikor ő Horthynak első helyen Imrédyt javasolta, a kormányzó felháborodottan csak annyit kérdezett: „Azt a zsidót?”

B. P.: „A budapesti zsidóságot (Horthy – Sz. P.) azután mentette meg, majd nevezte ki a Lakatos-kormányt, hogy kiderült: a normandiai partraszállás sikeres és Németország már nem volt olyan erős. A vidéki zsidóság tragédiáját gaz árulókkal végre lehetett hajtani, de amint egy kicsi terepet kapott, végrehajtotta a zsidóság leállítását. Nem véletlen, hogy Horthy nem lett háborús bűnös.”

Boross úr nagyon felületesen bánik az adatokkal, történelmi tényekkel. Lakatos Gézát 1944. augusztus 29-én, a román kiugrás és a déli front összeomlása után hat nappal nevezte ki Horthy miniszterelnöknek. A deportálásokat nem csak azért állította le, mert gyengének, vagy meggyengültnek tartotta a németeket. Tartott attól, hogy ha elviszik a fővárosból a zsidókat, akkor szőnyegbombázni fogják Budapestet az antifasiszta koalíció légierői. Hatott a kormányzóra a pápa, a svéd király, a magyar és külföldi tiltakozók hosszú sora is. Normandiában június 6-án szálltak partra a szövetségesek, a Vörös Hadsereg június 9-én a Karél-földszoroson, 23-án Belorussziában indult rohamra, napok alatt több száz kilométert haladtak előre. Horthy már június 26-án a Koronatanácson felvetette, hogy a deportálásokat abba kellene hagyni, de még hosszú napokig várt, habozott. Június 6-tól július 9-ig 28 vonatszerelvénnyel 77.443 zsidót szállítottak Auschwitzba. A miniszterelnök úr valószínűleg azt sem tudja, hogy Horthy később megint meggondolta magát és ismét engedélyezte a zsidók deportálását. Az újabb deportáló szerelvények indulását augusztus utolsó hetére tervezték, de Románia átállása, és a déli német front összeomlása után a német vezetésnek minden vagonra szüksége volt, hogy megpróbálja kimenteni a délen rekedt csapatait. Horthy azért nem került sem Magyarországon, sem Jugoszláviában bíróság elé, mert Sztálin ezt megakadályozta. Háborús és népellenes bűnös volt, a tömeggyilkos náci rendszer szövetségese.

„B. P.: Ha Horthy (a német megszálláskor – Sz. P.) lemond, akkor a budapesti zsidóság elpusztul, az ország pedig ugyanúgy pusztult volna el, mint így.”

Nem szeretjük mi, történészek a „mi lett volna, ha” kezdetű kérdéseket. De föltételezhető, hogy ha Horthy lemond és példáját esetleg főispánok, polgármesterek stb. sokasága követi, sőt, esetleg megindul az államapparátus felbomlása, akkor nem lehetett volna ilyen hatékonyan megszervezni a deportálásokat. Egyébként a kortárs szemtanú, Bibó István, aki könyörtelen éleslátással és kritikával figyelte az eseményeket, ugyanerre a következtetésre jutott.

atv.hu, Szegő Péter

További belföldi híreink