Kövessen minket a Facebookon

Itthon

2013-01-26 06:20:00

Hidegtálak és forró helyzetek: interjú az egykori III/III. operatív tisztjével

A Fideszről jelentő belsőkörös aktivista, a társai elárulására nem hajlandó punkzenész, ész nélkül zajló iratmegsemmisítések, munkásőrök és párttagok, ügynökök és KGB-összekötők. A Hetek számtalan cikket közölt a kommunista állambiztonsági szolgálattal kapcsolatban, ám ez a mostani az első alkalom, amikor a gépezet ilyen magas rangú hivatásos résztvevője szólal meg. Az illető egykor a hírhedt III/III-as alosztály operatív tisztje volt, ma már polgári foglalkozást űz. Az interjú elkészítéséhez egyetlen feltételt szabott: inkognitója megőrzését. A Hetek cikke.

Hidegtálak és forró helyzetek: interjú az egykori III/III. operatív tisztjével

– Hogyan lett önből III/III-as tiszt, másként fogalmazva tartótiszt?

– A főiskola elvégzése után kerültem a rendőrséghez a nyolcvanas évek közepe felé, a BRFK III/III-as osztályára. Az osztályon ifjúságvédelmi, kulturális, egyházi és volt politikai elítéltekkel foglalkozó alosztályok működtek. Én arra a területre kerültem, ahol az életkorom előnyt jelentett a kapcsolattartásban.

– A téma iránt érdeklődők számára ma a III/III. elsősorban arról ismert, hogy a kommunista diktatúra belső ellenzékét figyelte meg. Amikor belépett, önnel közölték ezt?

– Így konkrétan nem. Azt tudtam, hogy a magyar titkosszolgálat munkatársa vagyok.

– Hogyan kezdődött a munka?

– Eleinte tapasztaltabb kollégákkal együtt jártam terepre: megismerkedtem a szurkolók közé beütött informátorokkal, akikkel folyamatos kapcsolatban álltunk. Időről időre elmondták a számunkra lényeges információkat a legutóbbi eseményekről, például a hétvégi meccsről és a soron következőről. Mi ezeket az információkat továbbítottuk a megfelelő kollégáknak. Mindeközben tisztában voltunk vele, hogy lényeges átrendeződés kezdődött az országban. Már működött az SZDSZ elődje, a Szabad Kezdeményezések Hálózata, a Duna Kör, az MDF, a Fidesz, ezért a szolgálat a főiskolai és a középiskolai vonalon is próbált embereket bejuttatni ezekbe a körökbe. Egyébként ügynököt csak tizennyolc év felett lehetett beszervezni, úgyhogy a középiskolákban inkább tanárokat próbáltunk beütni. Főiskolán, egyetemen már a diákokat is. Mi is fiatalok voltunk, és farmerban, bőrdzsekiben teljesen beleolvadtunk abba a környezetbe. Ott voltam például a Fidesz egyik rendezvényén a Jurta Színházban.

– A beütni kifejezés az ügynök beszervezését jelenti?

– Igen.

– Hogy fért össze az ifjúságvédelmi vagy kulturális terület elhárítása és az új pártok megfigyelése? Ez nem két külön vonal?

– Magyarországon akkor még működött a globális elhárítás, vagyis a különböző állambiztonsági egységek felhasználták a máshol megszerzett információkat is. Ebből a szempontból teljesen mindegy volt, hogy valaki kémelhárító vagy a kulturális elhárítás munkatársa. A lényeg az volt, hogy a szolgálat mindent tudni akart.

– Ez cáfolata annak az úgynevezett ügynökvédő álláspontnak, mely szerint az rendben volt, hogy a III/III-at szélnek eresztették a rendszerváltás után, a többi osztályhoz viszont nem szabad hozzányúlni, mert azok szakmai alapon működtek, és nem a politikai ellenzékre dolgoztak.

– A célok tekintetében voltak különbségek, de az információk az értékelő tisztekhez kerültek, akik a parancsnokokhoz továbbították azokat. Onnan kerültek további felhasználásra, tudomásunk szerint a politikai vezetéshez.  Sőt, nem csak az állambiztonságon belül segítettük egymást: én például egy gyilkossági ügyben az életvédelmi kollégákhoz juttattam el a Fradi B-közép néhány, az ügyben érintett tagjáról szóló anyagot.

– Amikor például Fidesz-rendezvényre küldték, nem sejlett fel önben, hogy ez politika?

– Azzal tisztában voltunk, hogy ez politika, de a főnökeink gyakran elmondták, hogy a „párt katonái vagytok”, még ha volt is ebben némi irónia. És bár akkoriban a legtöbbünk már nem verte a mellét vörös téglával, az nem volt kérdés, hogy mi állunk a jó oldalon.

– Konkrétan mi volt a feladat a Jurta Színházban?

– Tulajdonképpen egy hiteles beszámolót kellett készíteni az eseményen történtekről, a beszédekről, és minél több információt meg kellett tudni a további tervekről. Figyelni kellett a megjelent ismertebb embereket. Fodor Gáborra emlékszem, de például Orbán Viktor nekem akkor nem tűnt fel, én csak ’89 júniusában, a Hősök terén tudtam meg, hogy ő kicsoda. Deutsch Tamást és Kövér Lászlót pedig a csehszlovákiai akciójuk kapcsán ismertük meg. Deutschot elég sokszor láttam a BRFK aulájában, akkoriban ő tartotta a kapcsolatot a Fidesz részéről Pongor Sándorral, a közbiztonságért felelős ezredessel: vele egyeztettek a tüntetések békés lezajlása érdekében. Mellesleg a mai tüntetésekhez képest akkoriban valóban békésen és nyugodtan zajlottak a demonstrációk.

Emlékszem, 1989. október 23-án az MDF Bem rakparti székházához voltunk kivezényelve jó páran, állambiztonsági tisztek, és láttam, hogy az épület előtt egy csapatszállító IFA áll, tele sörétes puskával felfegyverzett rendőrrel. Ami azt jelentette, hogy tömegoszlatásra voltak felkészülve, de persze akkor már ilyenre nem került sor: az utolsó nagyobb oszlatás a Lánchídnál volt, 1988 márciusában. 1989 tavaszán pedig összehívták az állományt, és közölték, hogy mostantól tilos ügynököt beszervezni, egy terület kivételével: ez pedig a munkásőrség volt.

– Történészek szerint hazugság, hogy MSZMP-tagokat nem lehetett beszervezni.

– Márpedig nem lehetett beszervezni párttagokat. A főnökeink azt mondták, hogy a párttagoknak amúgy is szinte szolgálati kötelességük együttműködni az állambiztonsággal, így nem volt értelme energiát fektetni a beszervezésükbe. A munkásőrök beszervezése pedig arra a területre, ahol én dolgoztam, vicces elképzelés volt.

– Visszatérve 1989 tavaszához: mivel indokolták a döntést, hogy onnantól fogva ne szervezzenek be ügynököket?

– Azzal, hogy egyre inkább érezhető a változás szele, azt viszont senki nem tudta, mi lesz a titkosszolgálat sorsa.

– Másfelől nézve viszont ez azt jelenti, hogy még ’89 tavaszán is történhettek beszervezések?

– Olyannyira, hogy például a Margitszigeti Nagyszállóban ’89 márciusában történt egy illető szigorúan titkos tiszti beszervezése: ezt egy kollégámtól tudom, aki a hidegtálakat szállította az eseménynek helyet adó szobába.

– Miért kellett a hidegtál?

– Ez egy ünnepélyes aktus volt, hiszen az SZT-tiszt nagyon magas rangnak számított. A hierarchia alján álló ügynököknél persze nem ünneplés volt, hanem mindenféle papírok aláírása a hosszadalmas előzetes ellenőrzés után.

– Ki volt az a bizonyos SZT-tiszt?

– Az illető a kultúra területén dolgozott egy ifjúsági központ vezetőjeként. 1989 tavaszán még úgy gondolta, hogy érdemes csatlakozni a titkosszolgálathoz. Egyébként az egyik kollégám hajtotta fel, de én is ismertem. Főhadnagyi rangot kapott, persze nem azonnal. És nem mi, hanem felsőbb szinteken döntöttek róla.

– Az SZT-tisztek voltak azok, akik egy polgári munkahelyen dolgoztak, vagy legalábbis ez volt a látszat, de valójában az állambiztonságtól kapott feladatokat végezték, mint például Medgyessy Péter, ugye?

– Igen. Illetve sokszor nem lehetett tudni, melyik a főállásuk. Mindenesetre úgy történt, hogy amennyiben a polgári fizetése alacsonyabb volt a tiszti besorolással járó fizetésnél, akkor a szolgálat kiegészítette az összeget. Ez így van ma is, a most szolgáló SZT- tisztek esetében.

– Most is vannak SZT-tisztek?

– Persze.

– Például milyen területeken?

– Olyan fontos objektumokban, melyeket védeni kell, és ezért fontos, hogy ellenőrzött információk jussanak el a szolgálatokhoz: államigazgatás, közigazgatás, nemzetgazdasági szempontból fontos objektumok. Ott dolgozó, megfelelő hírszerző lehetőséggel bíró emberek vannak beszervezve.

– Térjünk vissza megint a Fidesz-rendezvényre. Ott csak hallgatózniuk kellett?

– Alapvetően igen. Arra kellett figyelnünk, hogy elhangzik-e olyan kijelentés, amiből arra lehet következtetni, hogy valamilyen megelőzendő akcióra készülnek. Hogy ne váljanak Petőfi népévé, vagy ha készülnek is valamire, az állambiztonság előre tudja azt. De közel sem volt akkora jelentősége a tevékenységüknek a rendszerváltás szempontjából, mint ahogy ma beállítják.

– Az ön nézőpontjából hogyan nézett ki a rendszerváltás folyamata?

– Én úgy láttam, inkább maguktól mentek előre a folyamatok. Mi arra készültünk, hogy minket átvesz a következő rendszer. A szolgálatnál dolgozó fiatalokkal együtt úgy gondoltam, hogy olyan munkát végzünk, mit a világ bármelyik titkosszolgálata. Mi nem viselkedtünk ellenségesen az akkor formálódó új pártokkal szemben sem, pedig ha olyan parancsot kaptunk volna, felléphettünk volna sokkal keményebben is.

– Hogyan? Abból nemzetközi botrány lett volna.

– A Popiełuszko-ügy után (Lengyelországban 1984 októberében az illegalitásban működő Szolidaritás Szakszervezethez közelálló papot, Jerzy Popiełuszkót a kommunista belbiztonsági szolgálat elrabolta és bestiális kegyetlenséggel meggyilkolta – a szerk.) biztosan az lett volna, de épp ezt mondom, hogy ilyen meg se fordult senkinek a fejében, hogy bárki ellen erővel lépjünk fel.

– Ha nem ellenségként figyelték őket, miért kellett minden pártba ügynököket küldeni? Ezt nem tartja ellentmondásnak?

– Azért, mert a főnökeink ezt a parancsot adták. Az, hogy nem tekintettük ellenségnek őket, az ránk, akkori fiatal tisztekre vonatkozik. De ilyen alapon az is ellentmondás, hogy a fideszes fiatalok annak a Stumpf Istvánnak a szárnyai alatt nőttek fel, aki Horváth István akkori belügyminiszternek a veje. Másrészt hozzátenném, hogy 1989 őszén összehívtak minket állománygyűlésre, ahol a főcsoportfőnökség vezetője, Pallagi Ferenc bejelentette, hogy „elvtársak, az utolsó KGB-összekötő elhagyta az országot”. Ami tehát azt jelentette, hogy mindaddig a fontosabb kérdésekben a KGB, azaz a Szovjetunió adta az ukázokat: ennyit arról, kinek milyen szerepe volt a rendszerváltásban.

– A rendszerváltó pártokban hány ügynököt ismert?

– Nem sokat, mivel alapvetően azzal a területtel foglalkoztam, ahol kevésbé volt jelen a politika. A Fidesz belső köreiben volt egy ügynökünk, és ő később hozott egy másik fiatalt, akitől további információkat nyertünk. És az egyik MDF-es alapító fiát is sikerült beütni – én őket ismertem pártvonalról. De például az egyik skinhead-zenekarban is volt ügynökünk Karádi Katalin fedőnéven.

– Ezek a Fideszre jelentő ügynökeik azóta lebuktak? És mennyire voltak hasznosak az információik?

– Nagyon hasznos információkat adtak, ezen a területen naprakészek voltunk, mindig tudtuk, mikor mire készülnek. Az egyik fiatalember még a Nagy Imre újratemetésen is folyamatos kapcsolatban állt a kollégámmal. Hogy lebukott-e? Nem.

– Önnek személy szerint hány saját ügynöke volt?

– Nekem csak jelöltjeim voltak, mert viszonylag későn kerültem a szolgálathoz. Persze tartottam kapcsolatot ügynökökkel, de azokat a kollégáim szervezték be. Öt emberről volt szó.

– Hogyan tartották a kapcsolatot?

– Telefonon egyeztettünk, és aztán valahol, például egy kocsmában találkoztunk.

– Ezek a beszélgetések számonkérő jellegűek voltak?

– Nem, teljesen kötetlen beszélgetések voltak. Egy szélsőséges fiatallal nem lehetett volna úgy szót érteni, ha számonkérő stílusban kommunikálok. Ez fontos volt a bizalom kiépítéséhez. Az ügynöknek vagy a tmb-nek, tmt-nek éreznie kellett, hogy a tisztet érdekli az ő személye is, nem csak az információi.

– Tisztázná, hogy mi a különbség a háromféle megnevezés között?

– Az ügynök a szakma legalján áll: hazafias alapon vagy fenyegetés hatására vagy pénzjutalom érdekében került beszervezésre. A tmb. a titkos megbízott rövidítése, ő eggyel feljebb állt a hierarchiában. Például tmb. tartotta fenn a titkos találkozóknak helyet adó T-lakást, ha találkozóra került sor, ő diszkréten távozott. A lakás a tmb-é volt, és időnként a szolgálat rendelkezésére bocsátotta. A tmt. a titkos munkatárs rövidítése, már-már olyan szintű hálózati személyt jelölt, mint az SZT-tiszt, annyi különbséggel, hogy nem kapott rendszeres fizetést. A tmb. illetve a tmt. is kaphatott pénzt, de nem havi szinten, hanem bizonyos teljesítmény után. Fontos különbség volt az ügynökhöz képest, hogy tmb. és tmt. nem lehetett olyan személy, akit terhelő adatokkal zsarolva szerveztek be.

– Miért magánlakásokon szervezték a találkozókat?

– Azért, mert egy rendőrségi épületben feltűnő lett volna például egy focidrukker vagy egy skinhead rendszeres felbukkanása. De mondjuk egy lakótelepi környezetbe teljesen belesimultak.

– Az ön ügynökei között volt olyan, aki fenyegetés hatására írta alá a beszervezést?

– Nem, én csak maximálisan együttműködő személyekkel dolgoztam. Egyszer volt egy gyenge próbálkozásunk: még katonakoromból ismertem egy srácot, aki egy punkzenekarban dobolt. Miután a szolgálathoz kerültem, egy kollégámmal megkerestük, ő még mindig a sorkatonai szolgálatát töltötte. Elmondtuk neki, hogy szeretnénk információkat az együtteséről. Ő erre azt felelte, hogy tőle ne várjunk segítséget. A kollégám megpróbálta megfenyegetni, hogy majd meglátja, milyen lesz, ha átvezénylik Zalaegerszegre disznókat etetni, de a srác azt mondta, akkor sem lesz besúgó.

– Önre milyen hatással volt ez az eset?

– A szakmai énem nyilván sajnálta, hogy nemet mondott, de emberileg tulajdonképpen értékeltem, hogy nem akarta elárulni a társait.

– Azt hallottam, hogy a szolgálatnál ahhoz is engedélyt kellett kérni, ha valaki meg akart házasodni.

– Ez így volt, előzetesen be kellett adni a kérelmet, hogy le tudják ellenőrizni, kivel akar összeházasodni. Az egyik kollégám egy külkereskedő lányt akart feleségül venni, de a szolgálat annyira félt tőle, hogy a lányon keresztül behálózza a francia titkosszolgálat, hogy nem adta meg az engedélyt. A kollégám ezek után inkább kilépett a szolgálattól.

– Igaz az, hogy az egykori hálózati személyek a mai napig összetartanak, segítik egymást, sőt, árnyékhatalomként hatással vannak fontos gazdasági és politikai döntésekre?

– Bár már huszonhárom éve nem dolgozom a szolgálatnál, több egykori munkatársammal a mai napig tartjuk a kapcsolatot, tudunk egymásról. Mielőtt felszámolták a III/III-as osztályt, sokunkat kapacitáltak, hogy menjünk át a BRFK-hoz bűnügyi területre vagy a rendőri ezredhez. Sokan éltek is a lehetőséggel, és maradtak a rendőrség kötelékében. Később, miután leszereltem a rendőrségtől, és állást kerestem, egy volt kémelhárító kollégám adott munkát a magánnyomozó cégében.

– Én magasabb szintekre gondoltam: például arra az emberre, aki a rendszerváltás óta egy sor állami vállalatot igazgatott, az energiaszolgáltatástól a közlekedésig. Ilyen univerzális tehetség lenne?

– Tudom, kire utal: biztos, hogy köze volt a szolgálatokhoz, még ha nem is tisztként.

– Hogyan és mikor közölték, hogy a III/III-at szélnek eresztik?

– Végül is nekünk az tett be, amikor 1989 végén az egyik kollégám megkereste az SZDSZ-es Kőszeg Ferencet azzal, hogy a történelem elleni bűncselekmény zajlik a BRFK-n, mert elkezdtük ledarálni az iratokat. Volt két iratmegsemmisítő az irodában, és a főnökeink parancsára valóban elkezdődött a darálás, a hulladékot dobozokba tettük, kivitték Ócsára, és ott elégették. De előfordult, hogy elromlottak a darálók, és a kollégámmal a kabátunk alatt csempésztük ki az épületből a dossziékat, elvittük a Várhoz, és ott égettük el.

– Mitől tartottak?

– Olyan információt kaptunk, hogy akkori ellenzékiek figyelik az épületet, hogy ki mit visz el.

– Milyen iratokat daráltak le?

– Mi munkadossziékat, de tudom, hogy más kollégák beszervezési dossziékat is ész nélkül semmisítettek meg.

– Ez volt tehát az osztály megszüntetésének az egyik oka.

– Ez már csak olaj volt a tűzre a Végvári-féle botrány után, amiből az vált nyilvánvalóvá, hogy még 1989 végéig is zajlottak titkos információgyűjtések ellenzéki személyek ellen. Ezután született meg a politikai döntés Horváth Istvánék részéről, hogy a belső ellenzékre dolgozó szolgálatot, a III/III-as csoportfőnökséget megszüntetik. De a menekülési utakat meghagyták: aki rendőr akart maradni, azt átvették más egységekhez, voltak, akik átmentek a III/II-höz, a kémelhárításhoz. De ezzel együtt nehezen éltük meg, hogy szélnek eresztették az állományt.

– Összesen hány főből állt a III/III?

– A BRFK-n nagyjából nyolcvanan voltunk hivatásos tisztek.

Hetek, Szlazsánszky Ferenc

További belföldi híreink