Kövessen minket a Facebookon

Itthon

2012-05-06 17:57:15

Ami most jön, ahhoz nem szeretném, hogy közöm legyen

Nemrég vezetőváltás történt a tiszadobi gyermekotthonban, miként ez az ország legtöbb intézményében zajlik manapság. A leváltott igazgató, Illésné Áncsán Aranka - Oláh Ibolya „Anyácskája” – a volt állami gondozottakat összefogva egy önellátó falu létrehozását is tervezi. A Hetek anyák napi interjúja.

Ami most jön, ahhoz nem szeretném, hogy közöm legyen

atv.hu a Facebookon! Ossza meg véleményét a közösségi hálón is!

- 26 évet dolgozott itt, ebből több mint 20 évet vezetőként. Váratlanul érte a váltás?

- Nem mondhatnám. Amikor az új döntésmechanizmust megismertem, miszerint ezentúl nem a közgyűlés, hanem egyetlen személy dönt a kinevezésemről, már a pályázatbeadáskor tudtam, hogy nem leszek tovább igazgató. Talán egyedül a gyerekeket érte váratlanul a hír, másokat kevésbé. Az utóbbi években nem volt jó a gyerekotthont sem irányítani, mert azt láttam, hogy ami nekem érték, konkrétan a gyerek, az ember, az ma Magyarországon nem érték. Kiszálltam, mert ami most a gyermekotthonban következni fog, ahhoz nem szeretném, hogy közöm legyen. Nem akarok erről többet mondani.

- Akkor hogyan tovább?

- Régóta az van bennem, hogy amit mi csinálunk, annak nem sok eredménye van, hiszen 14-18 éves korban, amikor a gyerekek többsége bekerül a gyermekotthonba, már gyakorlatilag nem tudsz velük mit kezdeni. És tudod azt, hogy azzal, amit csinálsz, legfeljebb a felületi problémákat tudod kezelni: ha nagyon ügyes vagy, eléred azt, hogy a gyerekkel legalább addig nincs probléma, amíg itt van. Aztán visszakerül az eredeti környezetébe, vagy csak kilép az utcára, és ugyanazok a hatások érik, amelyek miatt ide bekerült, és elcsúszik.

Ha az ember valóban segíteni akar, akkor egyrészt azt jóval korábban kellene kezdeni, családgondozással is egybekötve, másrészt azon kellene gondolkodni, hogyan lehet őket munkához, fedélhez juttatni, miután innen kikerülnek. Most ezek a kérdések foglalkoztatnak engem.

- Mindebből a foglalkoztatás tűnik a legnehezebb feladványnak…

- Nehéz, de nem reménytelen. Létrehoztunk egy szociális szövetkezetet, hogy az állami gondozásból kikerülő fiataloknak munkalehetőséget nyújtsunk, köztük egy 3 gyerekes egyedülálló anyának is. Ezt továbbra is csinálni fogom. Amikor elnyertük a közel 38 millió forintos pályázatot képzésre és foglalkoztatásra, összeverbuváltam ezeket a fiatalokat. Volt a csapatban egy olyan gyerek, aki elképesztő nyomorból, még 16 évesen került a gyermekotthonba, mi tanítottuk meg írni-olvasni, szakmát is szerzett, állattenyésztő lett, majd 18 évesen hazament a cigánytelepre. Rettenetesen sajnáltam, mert kiváló képességű gyerek volt.

Amikor a pályázati pénzt elnyertük, elmentem ehhez a fiúhoz is a cigánytelepre, és mondtam neki: látod, itthon vagy 2 éve, nem haladsz semerre, gyere vissza és tanulj. Visszahoztam az utógondozóházba, és szakmunkás-bizonyítványt szerzett faművesként. A pályázati pénzből 12 gyereknek csináltuk meg a képzését, és 8-at tudunk foglalkoztatni a képzést követő egy évben. Most azon jár az agyam, hogyan tudnánk minél jobban működtetni ezt a szövetkezetet, hogy hosszabb távon is tudjunk munkalehetőségeket biztosítani az állami gondozottaknak.

- Miért kerülnek be ezek a gyerekek a tiszadobi gyermekotthonba?

- Az intézmény főleg nehezen kezelhető, súlyos magatartászavaros gyerekekkel foglalkozik. Ezeket a gyerekeket nem szívesen fogadják az általános és középiskolákban, többségük magántanuló, aki analfabétaként kerül hozzánk, miközben jóval értelmesebb az átlagnál. Otthon, a telepen tébláboltak naphosszat, s elkezdtek rosszalkodni, így próbálták felhívni a figyelmet magukra. Az utcán nőttek fel, sokszor a jó és rossz közötti különbségtétel is nehezen megy nekik, egyszerűen nem értik, hogy adott esetben ők miért is rosszak.

        "Perspektívát kell tudni nyújtani nekik, ez a legfontosabb. Nagyon sokat kell velük beszélgetni, megtalálni, hogy ki miben jó, és abban támogatni őt."

Nálunk a gyerekek létszáma száz körül jár, elvileg 4 éves kortól vannak itt, és 24-25 éves kor a felső korhatár. Hosszú ideig szakképzés is folyt nálunk, de a kastély idegenforgalmi célú hasznosítása miatt a gyermekotthont kiköltöztették, és a szakképzés megszűnt. Tavaly a tiszavasvári középsúlyos értelmi fogyatékos otthont is hozzánk csatolták.

- Meg lehet javítani a tizenéves korban bekerülő nagyon rossz gyerekeket?

Nem nagyon, ráadásul a nagyon nehéz eseteket is be kell vállalni, mert más aligha fogja. Minél korábban kerülnek be a gyerekek, annál könnyebb rajtuk segíteni. Igen, vannak speciális szükségletű gyerekeink, akiknek sokkal több nehézséget és szörnyűséget kellett átélniük, mint a többieknek, ezért sokkal több segítséget is kell kapniuk. A magatartás- és személyiségzavar hátterében mindig megtalálható a rossz otthoni bánásmód. Konkrét eset volt: a nevelő szólt az egyik fiúnak, hogy villával, és ne kézzel nyúljon bele a savanyúságos üvegbe, mire súlyos dühroham volt a reakció. Ez egy olyan fiú, aki miatt az apja börtönbe került, olyan súlyosan bántalmazta a gyereket.

A fiú már nagykorú, de máig alvásproblémákkal, rémálmokkal küzd, mindig arra riad fel, hogy az apja meg akarja őt ölni. Ráadásul ugyanazokat a dolgokat produkálja, mint az apja: ugyanaz az agresszivitás jön elő, ugyanaz az alkoholizmusra való hajlam. Nagyon gyakori nálunk, hogy a gyerekek a gyűlölt apamintát kezdik el maguk is produkálni. Ennek a fiúnak az apja is, amikor egyszer beszélgettem vele, azt mondta: nem lehetett ez másként, az ő apja is egy állat volt, majdnem megölte őt. Ezek a sérülések visszafordíthatatlan betegségekké fajulhatnak, mi itt maximum vissza tudjuk szorítani a kiborulások számát és intenzitását. A fiú öt kisebb testvére is sorba bekerült hozzánk, életkortól függően ugyanannak a sérülésnek különböző fázisaiban.      

-Mi lenne a gyógyulás alapfeltétele?

-A megbocsájtás biztosan. Az előbb említett fiúnak is mondogattam: azért ismétli a problémákat, mert nem tudja elengedni apja történetét, az betegíti őt egyre jobban. Állandó feszültségben él, mert ezt a gyűlöletet táplálja magában, mindig hátrafelé néz, és meg akar fizetni az apjának – vagy bárki másnak - mindenért.


-Hogyhogy - ilyen körülmények között is - több sikeres roma fiatal kikerült ki az Ön kezei közül?

- Az ő helyzetük könnyebb annyiból, hogy születésüktől kezdve állami gondozottak volt, mint Oláh Ibolya is. Az édesanyja nehéz sorsú lányanya volt, aki mire összeszedte magát anyagilag, és eljött a lányáért, a tizenéves Ibolya elküldte.

    Oláh Ibolya: "Anyácska nélkül megfulladnék... Hát ilyen asszony ez a Illésné Áncsán Aranka. De ennél is ilyenebb. A legfontosabb az a szeretet, amit kaptam tőle."

Perspektívát kell tudni nyújtani nekik, ez a legfontosabb. Nagyon sokat kell velük beszélgetni, megtalálni, hogy ki miben jó, és abban támogatni őt. Ha azt érzik, hogy fontos nekem, hogy mi lesz velük, akkor megnyílnak felém, és nemcsak ők, hanem a környezetük is. A pedagógus személyisége a meghatározó, a módszerek másodlagosak. A másik döntő tényező, hogy minél jobban felvértezzük a roma gyerekeket a külvilág előítéletességével szemben. Amikor innen kikerülnek, mondjuk az álláspiacra, nagyon nagy megkülönböztetésben részesülnek a roma fiatalok, akik nincsenek erre felkészülve.

- Az itt élő gyerekek hány százaléka roma?

- 85 százalékuk, a többi magyar.

- Ez nem kelt feszültséget a társaikban?

- Nem, sőt, a magyar gyerekek az átlagnál sokkal elfogadóbbak a cigánysággal szemben, mivel a legtöbb barátjuk roma. Ugyanakkor a cigány gondozottak irtó nagy ellenszenvvel viseltetnek a romák felé, különösen akkor, ha születésüktől fogva állami gondozottak voltak, mert nem tudnak mit kezdeni az identitásukkal. Amikor elvittük őket mindenféle programokra, sokan nem értették, hogy mi a baj velük, és miért mondják rájuk, hogy cigány? Egyáltalán mi az, hogy cigány? A legemlékezetesebb az volt, mikor egy cigány gyerek kiírta az itteni faliújságra, hogy dögöljenek meg a cigányok. Megkérdeztem tőle: kisfiam, miért írsz ki ilyeneket? Ráadásul te is cigány vagy! Nézett rám döbbenten: ő dehogy cigány!

Tulajdonképpen se nem cigányok ők, se nem magyarok. Nem érzik magukat cigánynak, de a kinti társadalom nem fogadja el őket magyarnak. Akkor elkezdett érdekelni a cigányok sorsa: kik is ők valójában, mire tanítsuk meg őket? Cigány klubokat szerveztünk, ahová elhívtunk roma értelmiségieket, művészeket, a gyerekekkel közösen feldolgoztuk a cigányság történetét, kulturális örökségét: verseket, színdarabokat adtunk elő. Sok cigány gyerek közel került a szívemhez, rendszeresen kijártam roma telepekre, rengeteget beszélgettem a családokkal.

Hogyan fogadták Önt a romatelepeken? Nem támadták meg néhányszor?

- Nem, érdekes. Amikor egyedül, fehér nőként először behajtottam a tiszavasvári cigánytelepre, mindenki leállt, és tátott szájjal nézett utánam. Ez ott nem volt gyakori. Első alkalommal azért mentem oda, mert autentikus cigányzenét játszó csapatot kerestem a roma klubunkba. Csakhamar jó ismerősükké váltam, segítettem őket, gyerekeket látogattam, vagy szökött gyereket kerítettünk elő közösen. A legnagyobb problémának a perspektívátlanságot, szegénységet, elhanyagoltságot látom, miközben egyre inkább érzékelhető, hogy a társadalom feléjük irányuló gyűlölete belőlük is erős gyűlöletet vált ki a többség felé. Annyira elfajult most a társadalmi közeg, amiben élünk, hogy irtózatos munka megtalálni az utat ezekhez a családokhoz, közösségekhez, hogy bármit is el lehessen ott indítani. 

Igyekszek előre nézni. Rengeteg jobb sorsra érdemes fiatal a kikerülése után is nagyon kötődik hozzám is, egymáshoz is, miközben semmi egzisztenciájuk nincs. Ha azt mondom nekik, hogy leszedjük a csillagokat az égről, hogy legyen munkánk, megcsinálják. Visszajárnak, rendre megkeresnek a problémáikkal is: van, aki azért, mert börtönbe került, a másiknál kikapcsolták a villanyt, vagy nem tudja hova vinni a megszületett gyerekét. Egy elhagyott településen érdemes lenne velük elindítani egy önfenntartó közösséget, ökogazdaságokat létrehozva, megtermelve a szükséges élelmiszereket, megfelelő oktatást is teremtve, és az arra nyitott családok nevelőszülőkként magukhoz fogadhatnának állami gondozott gyerekeket is. 

HETEK / Makki-Marie Rose

Ajánlom

További belföldi híreink