Kövessen minket a Facebookon

Itthon

2009-01-11 19:00:17

Bozóki: megoszlik a világ sikeres, illetve lúzer emberekre

Felesleges azon gondolkodni, hogy 2009-ben megbukik-e a miniszterelnök, vagy sem, mert nem ez a lényegi kérdés.

Legalábbis így véli Bozóki András politológus professzor, a CEU tanára, akivel a demokráciát érő kihívásokat, egy esetleges világkormány létrejöttét, és a civilizációk háborúját vettük számba.

Paczolay Péter, az Alkotmánybíróság elnöke szerint hatvan évvel az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának elfogadása után a klasszikus alapjogok - a véleménynyilvánítás joga, a lelkiismereti és vallásszabadság, a gyülekezési jog - veszélyben vannak. Ön szerint hogy áll a demokrácia helyzete?

Az elmúlt évtizedekben olyan problémák erősödtek fel, amelyek valóban súlyos kihívást jelentenek a demokratikus világnak: a terrorizmus, a globális gazdaság általi hihetetlen tőkemozgások, a technológiai fejlődés okozta adatvédelmi dilemmák és a demokrácia címszava alatt kialakuló autokrata jellegű rezsimek. Ez utóbbira példa az putyinizmus. Oroszországban papíron demokratikus játékszabályok között működő rendszerben totalitárius jegyek fedezhetőek fel a hatalomgyakorlók viselkedésében.

A klasszikus alapjogok védelméhez minden országban szükséges a civil társadalom aktív működése. Az emberi jogok védelméért minden generációnak újra és újra meg kell küzdenie, de valóban úgy tűnik, hogy a gazdasági kihívások miatt, a túlélésért folytatott harcban néhol mintha megkopott volna a szabadságjogokért zajló küzdelem ethosza. A technokrata elit sok helyütt érzéketlen az emberek igényeire. Nem jó irány, hogy egyre inkább megoszlik a világ „fontos és sikeres” emberek illetve a „feleslegesek és lúzerek” körére, mert ez táptalaja lehet a radikalizálódásnak, és a demokrácia mellett elkötelezett civil társadalom sem jön létre. Ha az ellensúly hiányzik a rendszerből, akkor a demokrácia lényege kerül veszélybe.

A piaci folyamatok miatt újra az állam került domináns szerepbe a gazdaságban, elég csak a gigantikus állami bankmentő csomagokra gondolni. A „mindenható állam” újbóli megjelenése nem okoz-e deformációt a demokrácia ügyében, ahogy azt Hayek, Nobel díjas közgazdászprofesszor leírta az „Út a szolgaságba” című világhírű könyvében?

Hayek 1944-ben írta az említett könyvét, melyben a fasizmus és a kommunizmus kialakulására és hatására válaszolt, és valóban az állam túlzott szerepét bírálta. Hayek volt annak a mostanáig uralkodó neokonzervatív, neoliberális időszaknak az előfutára, amely a kis állam és a minél szabadabb piac elvét helyezte előtérbe, amelyre a 70-es évektől Reagan, Thatcher, majd később az ifjabb Bush politikai és gazdasági világnézete épült. Ráadásul az 1989-es kelet-európai rendszerváltozások, és a világgazdaság hihetetlen fejlődése idején diadalmasnak tűnt a szabadpiaci szisztéma.

Jelenleg nem látom azt a történelmi helyzetet, hogy újra előállhatna az államszocialista diktatúrákba vetett hit. A hidegháborúnak vége és kapitalizmus működését vizsgáló közgazdászok már régen kidolgozták a piaci ciklusok változására épülő elméleteiket. Jelenleg azt történik, hogy a nyugati politikai elit állami eszközökkel és pénzekkel igyekszik beruházásokat beindítani, munkahelyeket megőrizni, hogy a gazdaság lefelé tartó trendjével szemben úgynevezett anticiklikus hatást érjen el. Bár hihetetlen pénzösszegeket fordít erre az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Németország, még nem látszik, hogy „megfogták” volna a válságot.

Eközben még az angolszász közéletben újra emlegetik Marx Károlyt.

Ez igaz, de munkásságának kapitalizmus-kritikai részét idézik, a forradalmi vetületét nem. Az pedig mindenki számára világos, hogy a jelenlegi, globális kapitalizmus nagy számban termeli a veszteseket. A nagymértékű, nemzeti valutákat tönkretevő tőkemozgások, az ökológiai kérdések és a foglalkoztatási problémák felvetik a rendszerkorrekció igényét. Ezzel kapcsolatban azonban Marxnál sokkal többet emlegetik Keynes nevét, aki Roosevelt New Deal-jének és a II. világháború után a 70-es évekig – a szabadpiaci neokonzervativizmus megjelenéséig – uralkodó jóléti rendszer ideológiai alapját teremtette meg, és amely a gazdasági folyamatokban való állami beavatkozás számára adott közgazdasági támpontokat.

A Marx, de még inkább utódai nevéhez köthető szocializmus-kísérlet annyira lejáratódott Európában, hogy kizárt, hogy bárki újra elővenné. Én inkább attól tartok, hogy ha nem sikerül a válság hatását a jelenlegi állami beavatkozásokkal csökkenteni, „elszabadul” a munkanélküliség és a reménytelenség, akkor a szélsőjobb erősödhet meg Európában. Az államszocializmus visszatérésénél nagyobb a félfasiszta jellegű mozgalmak és politikák megerősödésének veszélye.

A jelenlegi kapitalizmus kritikák egyik eleme, hogy a globalizáció hatására a gazdasági folyamatok annyira kicsúsztak a társadalmak és politikai elitek kezéből, hogy már mértéktartó újságokban is jelennek meg olyan vélemények, hogy nemzetek feletti szervezetekre, az egész világra kiterjedő bankfelügyeletre, vagy akár világkormányra lenne szükség.

A gazdasági válság időről időre úgy tör rá a világra, ahogy a kelet-ázsiai üdülőhelyekre a cunami. Ha nemzeti szinten próbálják megfékezni a kormányok a cunamit, az olyan, mintha valaki egy kis lélekvesztővel próbálna szembeszállni az óriási hullámokkal. Pedig az inkább nagy tankhajókban vészelhető át. A világgazdasági válságokkal szemben már nem lehet nemzeti szinten fellépni, nemzetek feletti összefogás szükséges. Az viszont számtalan kérdést vet fel, hogy az ilyen szupranacionális szervezetek hogyan tudnak demokratikusan működni.

Az amerikai választásnak olyan erős volt a visszhangja a nemzetközi sajtóban, mintha Barack Obamát az egész világ első számú vezetőjének választották volna meg. Ráadásul Obama a sajátos indonéziai-muszlim hátterével, faji hovatartozásával, oxfordi végzettségével, kenyai őseivel olyan kulturális arculattal rendelkezik, akit szinte minden kontinensen és kultúrában elfogadnak. Ez az oka azoknak az elképesztő várakozásoknak, amelyeket nemcsak hazájában, hanem az egész világon támasztanak vele szemben.

Éppen az izraeli-palesztin konfliktus mutatja, hogy mennyire törékeny is lehet ez a bizalom. Néhány napig még nem neki kell az Egyesült Államok elnökeként állást foglalnia ebben a kérdésben. Hiszen egyetlen óvatlan mondatával akár az arab világot, akár Izrael amerikai támogatóit is magára haragíthatja.

Visszatérve az előbbi metaforára: bár szükség van olyan nemzetek feletti tankhajóra, amelyben minden nemzet „kishajója” képes túlvészelni a cunamit, de hogy hogyan választják a kapitányt, és merre kormányozzák a hajót, az ma még rejtély.

Ráadásul a 90-es években elindult demokratizálódási folyamat nemcsak hogy megrekedt, hanem mintha azzal ellentétes trend lenne az uralkodó. Oroszország, Törökország, Pakisztán, India valamint az iszlám államok példája mutatja, hogy nem folytatódott a demokrácia-export, törékeny a haladás, sőt visszafejlődés történt.

Irak és Afganisztán esete mutatja, hogy a demokráciát nem lehet kívülről, erőszakkal bevezetni. Egyre inkább beteljesedni látszik Huntingtonnak a civilizációk összecsapásáról szóló elmélete. Látjuk, hogy a hidegháború lezárultával a nagy civilizációk közötti vallási-kulturális különbözőségek egyre tágabb körben szolgáltak magyarázatul a politikai konfliktusok mélyüléséhez. Ráadásul a globális gazdaság működése mélyítette a vereség érzését az elmaradottabb gazdaságú nemzetekben és több arab országban, ami felerősítette a bűnbakképzés mechanizmusát. Bizonyos kultúrákban tömegek teszik elmaradottságuk felelősévé az Egyesült Államokat és a nyugati civilizációt. Ma még nem látszik az az eszköz, amivel a konfliktus tompíthatónak tűnik, miközben például Obamától nagyon sok országban éppen ezt várják.

Az előbbiek fényében mennyiben kardinális kérdés, amit az elmúlt napokban politológusok és újságírók a 2009-es év kapcsán emlegetnek, jelesül, hogy az idei év egyik tétje az, hogy megbukik-e Gyurcsány vagy nem az EP-választások után?

Nem ez a lényeg. Amúgy Gyurcsány szerintem azzal, hogy tavaly nyáron és ősszel túlélte az ellene indult támadásokat, legalább egy évre elegendő támogatást tudott magának szerezni. Egyébként a koalíciós kormányzás ideje alatt sem kapott annyi szavazatot a költségvetés, mint most decemberben. Ettől függetlenül valószínű, hogy a Gyurcsány-kormány és az MSZP nem lesz képes 2010-ben újra nyerni. Ez ma egyfajta kegyelmi állapotot is jelenthet, hiszen az esélytelenség nyugalmával érdemben lehetne kormányozni. A válság történelmi lehetőséget teremt arra, hogy sikeres válságkezeléssel a kormány emelt fővel távozzon a ciklus végén. Ha a valódi problémák megoldására teszik a hangsúlyt, akkor egyenes derékkal távozhatnak majd a hatalomból. Nincs szükség sem ideológiai háborúra, sem kommunikációs trükkökre, hanem csakis a bajba került Magyarország megsegítésére kell koncentrálni.

Ez egyébként akár új karakter felépítését is jelenthetné a magyar baloldalnak? Az egykor Horn Gyula által alapított MSZP-modell kimerülni, olykor egyenesen szétesni látszik.

A Horn Gyula és Nyers Rezső által alapított MSZP felett eljárt az idő. Gyurcsány öt évvel ezelőtti színre lépésével úgy tűnt, van esély a párt megújítására, különösen azért, mert a miniszterelnök akkoriban a Tony Blair által ismertté vált harmadik utas szociáldemokráciát tekintette mintának.
Magam is a baloldal lehetséges megújítójaként tekintettem Gyurcsány Ferencre, ezért is vállaltam feladatot miniszterként a kormányában. Ma viszont úgy látszik, hogy ez a hajó elment. Ma már a válsághelyzetből is adódóan, nem várható a baloldal megreformálása és megújítása a kormányfőtől. Ami viszont elvárható, az a válság által felszínre hozott problémák megoldásán szívósan dolgozó alázatos kormányzás, ami megteremtheti az euró bevezetésének lehetőségét.

Idén lesz 20 éves a rendszerváltás, hiszen 1989. október 23-án kiáltották ki a Magyar Köztársaságot. Nem érezni, hogy eufórikus ünneplésre készülnének a magyarok. Mi a baj?

A rendszerváltás jogi kereteinek megteremtése általában véve sikeresnek bizonyult. Két dologra senki sem számított. Egyrészt arra, hogy a „puha” Kádár-rendszer milyen nehezen haladható meg. Bizonyos tekintetben a rendszer puhasága inkább hátránynak bizonyult, mert sokan hihették, hogy a nyolcvanas évek kisebb gazdasági reformjai után könnyű lesz a kapitalizmusba való átmenet. Aztán kiderült: a puha kádárizmusból mindenki puhára akart esni. A románok, a csehek, a lengyelek és a szlovákok jobban értékelték, hogy megszűnt a diktatúra, és náluk soha nem volt nimbusza a korábbi rendszernek. Nálunk viszont ez megnehezítette a diktatúra örökségével való szakítást.

Ráadásul, a stabilitás érdekében – hogy a magyar rendszer ne olyan legyen, mint az olasz volt, ahol jöttek-mentek a kormányok – az „alapító atyák” túlbiztosították a pártok helyzetét. Ennek az lett a következménye, hogy a politika ráült mindenre a sajtótól a gazdaságig, az oktatástól a színházi életig. A választás eredményétől függ főszerkesztők, iskola- és színházigazgatók, gazdasági vezetők pozíciója. Nálunk a normális polgári demokráciáknál nagyobb mértékben számít az, hogy melyik párt van hatalmon. Ez azt jelenti, hogy nagyon sokak anyagi biztonsága nem a saját teljesítményüktől, hanem az adott politikai helyzettől függ. Többek között ez okozza a rosszkedvet. Nem jó, ha klientúra-társadalom jön létre, ahol az alsóbb szinteken dolgozók helyzete attól függ, hogy a felettese a nagyfőnöknél hogy van „bevágódva”.

Elszúrtuk a rendszerváltást?

Azt ma már hibának tartom, hogy a rendszerváltók a politikai stabilitás igénye miatt túlságosan bebiztosították a pártok helyzetét, ezért úgy tűnik, mintha a demokrácia helyett „pártokrácia” lenne. A lengyeleknél és a szlovákoknál gyorsabban cserélődtek a pártok és a politikusok, mégsem ment tönkre a gazdaság, sőt, jobban teljesít.

Magyarországon a politikai állóháború miatt nehéz elképzelni, hogy a játékszabályokon bármelyik politikai erő képes lenne változtatni – pedig kellene. Például túl sok a kétharmados szabály, amely szinte „felmenti” a politikusokat a felelős kormányzás alól. A stabilitás érdekében nálunk a rendszerváltók szinte mindenütt konszenzust akartak teremteni. Olyan ez, mintha a magyar demokrácián egy abroncs lenne, ami megakadályozza, kiteljesedését. Demokrácia van, de megújulása, felfrissülése korlátozott. A stabilitás illúziója a leszakadás garanciája lett.

Hetek

Ajánlom

További belföldi híreink