Kövessen minket a Facebookon

Itthon

2008-10-19 10:30:38

„Az orránál fogva vezetik a magyar társadalmat!”

„Ha elkezdenénk bolygatni a hálózati személyek kilétét, akkor azokat az embereket ismernék meg a másik oldalukról, akik vezetik az országot, az egyházakat vagy a diplomáciai kart” – vélekedett a Kenedi János.

A tudományos kutató által vezetett állambiztonsági dokumentumokat vizsgáló bizottság jelentése szerint új, úgynevezett „dossziétörvényre” van szükség az iratnyilvánosság, a megfigyeltek kárpótlása és a tudományos megismerés biztosítása érdekében.

A bizottságuk jelentésébe több mint 450 oldalon hihetetlen mennyiségû információt sûrítettek be, ami számomra felvetette azt a dilemmát, hogy mennyire „médiaképes” a jelentés, hiszen az érdeklõdõktõl rendkívüli erõfeszítést kíván az elolvasása. Nem lett volna szerencsésebb „médiacentrikus”, populáris anyagot készíteni?

Munkák elsõsorban nem a médiának készült. Az állambiztonsági iratátadások teljesítésének és értékelésének tényfeltáró bizonyítási eljárását folytattunk le a szükséges aprólékossággal és precízitással, de annak a Történeti Levéltárnak a számára, amelynek elsõdleges feladata az információs kárpótlást igénylõk és a tudományos kutatók kiszolgálása. A jelentés címzettje az önkényuralmi rendszer áldozata, akinek a tettesek tevékenységét is ismernie kell. Szakértõket felkértünk, „piárosokat” nem.

Mit akartak bizonyítani?

A tényállást. Két fontos szempontot követtünk. Egyrészt, ha a törvényhozók csakugyan befogadják a dossziétörvény alapelveit - amely megkönnyítené az állambiztonsági rendszer adatainak feldolgozását és kiszélesítené a nyilvánosság körét -, akkor legyen hozzá olyan tényanyag, ami a törvény tartamát, hitelességét alátámasztja.1945 és 1990 között volt a jogszolgáltatásban egy ’haladó hagyomány’: kitûztek egy koncepciót, s hozzáigazították a tényeket. A bizottság közös erõvel most megfordította a sorrendiséget. Elõbb empíria, aztán teória. A másik szempontunk az volt, hogy (akár lesz új törvény, akár nem), legyen olyan internetes adatbázis, amelyet az ÁBTL levéltári segédletekké alakíthat át. A második szemponthoz elõkészítettük - a szlovák Nemzeti Emlékezet Múzeum kebelén belül mûködõ - adatbázis megteremtésének feltételeit, amelyet Bukovszky László történész-levéltáros alakított ki, s eredményét bárki megismerheti, ha számítógépén rákattint a http://www.upn.gov.sk linkre.

A levéltárosi és történészi nyelvezetû, kissé nehezen emészthetõ jelentés sorai között én botrányos kijelentésekre találtam. Például, hogy a Duna-gate üggyel, miszerint az iratok jelentõs része megsemmisült, egész egyszerûen becsapták a magyar társadalmat. Valamint: a többszöri ígéretek és törvények ellenére sem történt meg az áldozatok teljes körû információs kárpótlása, illetve, hogy egy csomó iratot „a nemzetbiztonsági érdekek” gumiparagrafusára hivatkozással ma is visszatartanak.

Tizennyolc éve az orránál fogva vezetik a magyar társadalmat az állambiztonsági források hollétének, mibenlétének tekintetében. A megtévesztés mindjárt a rendszerváltáskor kezdõdött azzal, hogy a politikai rendõrségi ügyek középpontjában a III/III-as ügyosztályt állították, fõszereplõjévé pedig az ügynököket. Ezzel a politikusok tévútra terelték az Alkotmány 61. és 59. paragrafusából leszármaztatott törvényeket. Annak ellenére, hogy az országgyûlés Nemzetbiztonsági Bizottsága már 1991-ben meghallgatásokat tartott, amelyek egyes összefoglalásai beépültek az Alkotmánybíróság 1994 karácsonyán kihirdetett ítéletébe is. Az AB-határozat kimondta: a III. Fõcsoportfõnökség valamennyi szerve a parancsuralmi rendszer fenntartását szolgálta, nemcsak a III/III-as.

Az ügynök a hálózati nomenklatúra alacsonyabb beosztású tagja volt. És csak egyik funkciója volt a besúgás. Másik feladata a dezinformálás kevésbé közismert, márpedig ahogy alkonyult a Kádár-rendszer, úgy virradt fel a dezinformálás bel-és külpolitikai jelentõsége. A teljes - és nem csak a III/III-as csoportfõnökség – állambiztonsági anyagból kiderül, hogy az egész rendszerben dolgozó legalább 14-féle státuszú „szakembernek” milyen szerteágazó feladata volt, de a jól kvalifikált ügynök is dezinformációval hagyott egy pamacsni ecsetfestéket Magyarország 1990 elõtti nemzetközi képén. A „gulyáskommunizmus” imázsát a mai történészek a valóság részének tekinthetik, ha könyveiket az állambiztonsági források kellõ forráskritikája nélkül olvassák.

Miért lényeges kérdés ez?

A Helsinki-egyezmény 1975-ös aláírását követõn a Szovjetunió átértékelte a szatellit országok szerepét a titkosszolgálati munkamegosztásban, és a magyarokra új feladatokat bíztak. A bolgárok voltak ugye az élenjárók a likvidálásokban, magyarán a gyilkosságokban, a csehek a fegyver-és robbanószer-gyártásban valamint csempészetben, míg a Stasi a KGB fiók iratáraként mûködött az NDK-ban. A magyarok – érdemleges katonai hírszerzésüket leszámítva – komolytalan társaságként voltak nyilvántartva a SZU-ban, ezért kínálkozott a lehetõség, hogy a COCOM-lista (a keleti blokk országaiba el nem adható mûszaki eszközök listája) szigorítása miatt a gazdasági, mûszaki-technikai hírszerzésre álljanak rá, amihez viszont a dezinformálásban kellett élenjáróvá válni.


A nyolcvanas években komoly szaktudással rendelkezõ magyar hírszerzõk, kémelhárítók eljuttattak olyan dezinformációkat a vezetõ nyugati kormányok többségéhez - kancelláriák, miniszterelnöki hivatalok legfelsõbb szintjéig-, amivel Nyugaton elkezdték Magyarország „különutasságát”, „hintapolitikáját” mind inkább valóságosnak tekinteni. Ez megkönnyítette a licenclopásokat és az üzleteléseket, gyakran idevezethetõ vissza az állami bûnözés, a pártállam feketepiacának gyökere is.

Ebbõl a helyzetbõl a társadalomra nézve nagyon furcsa következmény adódott. Úgy tûnik, Magyarországon nem történt rendszerváltás abban az értelemben, ahogy ez más volt szovjet szatellit-országnál lezajlott. Joachim Gauck Berlinben a „nép nevében” lefoglalta a Stasi épületét és iratait. Prágában Havelék öt napra elfoglalták a Mágikus Laterna szinházat. Tehát voltak szimbolikus események. Magyarországon nincs ilyen szimbólikus centruma a rendszerváltásnak. A rendszer felbomlása elkezdõdött a nyolcvanas évek elején, de a kilencvenes évek végén se fejezõdött be. Épp a jelképes centrum hiányzik, emiatt nem tud 1989 október 23-a, a III. Magyar Köztársaságban a demokrácia és a jogállamiság örökösen visszatérõ, s egyben meghatározó erejû kiindulópontja lenni.

Ennek a folyamatnak az eredménye, hogy 18 évig semmit se lehetett tenni ezekkel az állambiztonsági iratokkal, mert mind az operatív tisztek, de fõként a hálózat feletti informális kategóriák, a társadalmi-,-operatív és a hivatalos kapcsolatok benne éltek ebben a folyamatban. Hiszen a hetvenes-nyolcvanas években a pályájukat kezdõ személyekbõl lettek a nagyvállalati vezetõk, a diplomaták és fõpapok jelentõs része.

1983-ban a Belügyminisztérium III/IV-es csoportfõnöksége kiadott egy intézkedést, ami azt takarta, hogy a legvidámabb barakkhoz vezetõ út nem a társadalom megrendszabályozásán, hanem az informalizmuson keresztül vezet. Több „tisztségben” ugyanis csak szóban kellett jelentést tenni, és nem maradt nyoma az együttmûködésnek, bár a játszmákból és a mûveletekbõl, illetve az operatív tisztek dokumentációiból kiderül, hogy mennyien is dolgoztak együtt a pártállami titkosszolgálati szervezetekkel.

Nyilván a jelenlegi nemzetbiztonsági szervezetek ezért is tartanak vissza dokumentumokat, azaz nem teszik kutathatóvá az állambiztonsági levéltárban? Ötven és hetven évre történõ titkosítások is léteznek, s mint a jelentésbõl kitûnik, 115-évre titkos irat is.

A bizottság a munkája során kapott nyilvántartásokat arról, hogy mely dokumentumokat milyen indokkal tartottak vissza. Az egyik ilyen indoklás a titkosítás fenntartásának, hogy az abban érintett személyek továbbszolgálók köréhez tartoznak, azaz, akik mai is a szervezetnél dolgoznak. Õk 89 október 23-ig szignáltak egy esküszöveget a Magyar Népköztársaságra 89 október 24-25-tól aláírták ugyanazt az esküt Magyar Köztársaságra. Ezek az iratok olyanok, mintha a Svejk ispotályából kórlapokat olvasnánk le a „Szimuláns disznók szobájában”, ahogy Hasek megörökítette a K. und K. hadsereg történetét.

A nyolcvanas évek valóságának megismerése majdnem, hogy a legérdekesebb része a visszatartott iratoknak. Ezekben gyakran úgynevezett játszmás-ügyek szerepelnek. A jelenleg hatályos törvénybe ez azzal az eufémizmussal került be, hogy a „módszerek” nem megismerhetõk meg. Ezen játszmás ügyek nem „hungaricumok”. A „módszerek” megismeréséért, elég a könyvespolcról leemelni, Graham Greene vagy John Le Carré regényeit.

Nem az a probléma, hogy érintett az elit egy része?

De, a legnagyobb mértékben! A szovjet blokk munkamegosztásából adódóan Magyarország pénzt mosott és az országon keresztül transzferálták a lopott jószág használatáért járó ellentételeket, majd azokat mindenféle nyugati bankokban helyezték el, és ezekkel a pénzekkel soha nem számoltak el.A VSZ és a KGST pénze be van tagolódva a magyar gazdaságba. Ha ezt elkezdenénk bolygatni, akkor azokat az embereket ismernék meg a másik oldalukról, akik vezetik az országot, vagy az egyházat vagy a diplomáciai kart.

Nem lehet, hogy épp ez az oka, hogy Magyarországon a demokrácia megítélése nem áll valami fényesen és kritikusak az emberek az elmúlt 18 év teljesítményétõl, mert nem annyira érzik magukénak ezt a rendszert?

Igen, az a törekvés, hogy állandóan a közéleti hazudozás részesül elõnyben a valóságismerettel szemben, az bizony innét is ered. Nagyon nehéz visszafordúlni a hazugság megszokott útján, különösen, ha nincs szembesítés, konfrontáció, nincs megbízható társadalmi nyilvánossága az ügyeknek. Ez hitelteleníti a demokráciát. Lassan ott tartunk, ahol az I. Magyar Köztársaság bukását követõen, a Horthy-rendszerben: a demokrácia egyet jelentett Nagy-Magyarország földrajzi területeinek elvesztésével. Visszatérve a visszatartott iratokra. A másik részük az úgynevezett rezidentúrákról szól, amelyek úgy épültek fel, hogy volt egy operatív tiszt, vagy egy általa kinevezet TMB, a rezidens, aki egy csapat, azaz 8-10 ügynök vagy hálózati személy mûködése felett diszponált. A nemzetközi irodalom is úgy tartja számon, hogy a rezidentúrák hírszerzési alapegységek, és külföldön mûködtetik õket, miközben Magyarországon számos belföldi rezidentúra volt. Például mûködött ilyen az egyházakhoz „telepítve”, az MTA-hoz, a KKI-hoz, létezett tudományos jellegû, igaz, legkiterjedtebbek a sajtó rezidentúrák voltak. Ezek az újságírók túlélték a rendszerváltást. Voltak, akik zsurnaliszták maradtak, míg mások különféle szakemberekként jelentek meg a közéletben. Ha bekapcsolja a televíziót, akkor többüket láthatja, mint akik értékelik a világhelyzetet, vagy szakértenek valamilyen biztonsági területen. Mások kommunikációs tanácsadók lettek, vagyonõrök, ezért érthetõen le akarják vakartatni a nevüket a dokumentumokról.

Nyilván, általános megdöbbenést jelentene, ha ez kiderülne?

A szememben nem demokrata az, aki egy nagy lepedõrántással az egészet egy óra alatt leleplezné, és listázna, mondván: „pusztuljon a férgese”. Õk is emberek, különbözõ okoknál fogva kerültek ebbe az ellenszenves szerepbe. De emberi jogaik nem korlátozhatóak. Még akkor sem, ha Magyarországon az elhibázott joggyakorlat folyvást a tettes védelmére kel.

A jelentésben javaslatot teszünk arra, hogy ezt a helyzetet miként lehetne humánusan rendezni – például magyar állampolgárságú ügynök esetében három, külföldinél öt éves moratóriummal- tanúvédelmi program stb.. Elfogadom én az Alkotmányban rögzített nemzetbiztonsági és az ország szuverenitásához fûzõdõ alapelveket. Legfeljebb más jogtechnikai megoldást javaslok a nemzetbiztonsági szolgálatok igényének kielégítésére. A ügynök nélkülözhetetlenségének bizonyítási terhe szálljon át a szolgálatokra! Ha a titkos adat „ügyviteli értéke” két szintü bíróság elõtt bizonyítást nyer, maradjon az adat a szolgálatoknál. Ha nem, adják át az iratot a levéltárnak. Nem vagyok jós, de attól tartok, a titkok kártyavára összeomlana a dossziétörvény súlya alatt, s már parlamenti kihirdetésekor a minõsitett iratok tömeg a harmadára esne össze.

Azt mondta, Magyarországon a hazugság élvez elõnyt, de ha nem lesz katarzis, akkor hogyan lesz fordulat?

Nincs paracsra katarzis.

Mitõl kezd el egy új, fiatal generáció hazugságmentes politikai kultúrát „megélni”?

Félrevezetõ az a közhely, miszerint a fiatalság maga a megtestesült romlatlanság. 88-89-ben számos szemináriumi elõadást tartottam, akkori fideszes barátaimnak is. Amikor aztán hatalomra kerültek, a társadalom nyakára hozták a Horthy korszakot, ha ugyan nem a hungarizmust, követõik pedig a neonácizmust szabadították rá a köztársaság cigány és a zsidó közösségeire.

A megoldás az, hogy egyszer el kell kezdeni õszintén viselkedni. Ha belenevelõdnek, beleszocializálnak fiatalokat a hazugság rendszerébe, nehezen értik meg, hogy van élet azon kívül is. Ez megfordítható; ha egy olyan szociális rendet tud a demokrácia teremteni maga köré, ahol egyszer csak latolgatás tárgya lesz, megéri-e a becsületesség, a lelkiismeretesség és a tisztességes élet is, és ha valaki így tesz, nem gúnyolják ki érte - „élhetetlen”!-, nem nevezik bogarasnak – „megszállott!”, akkor talán döcögve bár, de elindulhat. Nem öltem volna ennyi idõt és energiát a bizottsági munkába, ha nem bíznék abban, hogy érdemes erre törekedni. Elõbb-utóbb foganatja lesz. Ez nem „a hétköznapok forradalma”, hanem a hétköznapokkal szembeni ellenforradalom.

hetek.hu

Ajánlom

További belföldi híreink