Kövessen minket a Facebookon

Itthon

2008-08-10 13:00:59

Vitray: botrány lett, mert azt mondtam: Nemzeti Kína

1960 óta elmaradhatatlan hangja az olimpiai közvetítéseknek, 44 olimpiai aranyról, és számtalan ezüst- és bronzéremről tudósította a magyar közönséget. A napokban jubilált, immár ötven éve a pályán. Vitray Tamást a régi és mostani olimpiákról kérdeztük.

Emlékszik, hogy a ’60-as római olimpián mi volt a legelső közvetítése?

A megnyitó. Az még nem hasonlított a mai idők megnyitójára. Lehet, hogy a korommal jár, de úgy vagyok vele, hogy én azokat jobban szerettem, mert azok a sportról szóltak. Most nagy nemzetközi artista parádé vonul fel ezeken az ünnepségeken és kevés közük van a sporthoz. 1960-ban megfújták a fanfárt, bevonultak a csapatok, az államfő megnyitotta az olimpiát, a nemzetközi olimpiai bizottság elnöke is szólt néhány szót, majd elvonultak a sportolók. Ha jól emlékszem a megnyitó után Rómában már el is kezdődött a verseny.

Hogyan készült az első olimpiájára?

Rémülten. Óriási dolog volt ez akkor. Ketten voltunk kint, a főnökömmel, Radnai Jánossal. Ő szervezte az adásokat, hogy hol a helyünk, melyik a magyar riporterállás. Ezzel jelentősen tehermentesített, hiszen egy kezdőnek, aki voltam, meglehetősen nagy stresszel járt a munka. Még nem volt Internet, sokkal nagyobb feladat volt begyűjteni az információkat, mint manapság. Megkaptuk ugyan a megnyitó programját, de nagyon szűkszavúan. Össze kellett gyűjteni az adatokat. Radnai megkívánta, hogy írjam meg előre a szövegemet, ő egy kicsit politikai ellenőr is volt mellettem, nehogy elkövessek valami hibát. Ennek ellenére becsúszott egy baki, legalábbis amit akkor annak mondtak.
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság úgy rendelkezett, hogy az un. Nemzeti Kína, ami Tajvant (akkor Formoza) jelentette, nem vonulhat fel ezen a néven, mert a kínai Népköztársaság tiltakozott mondván, hogy csak egy Kína van. Az erről született Nemzetközi Olimpiai bizottsági határozatot a közvetítés előtt néhány perccel kaptam meg. Amikor a tajvani csapat jött, táblával jelezték, hogy a határozat ellen tiltakoznak. A nézőknek meg kellett magyaráznom most miről is van szó és elmondtam, hogy a „Nemzeti Kína”, csak Formoza néven vonulhat fel. A botrány abból támadt, hogy Budapesten a Kínai Nagykövetség tiltakozott, mert kimondtam, hogy „Nemzeti Kína”, holott csak egy Kína van. Hát ilyen is előfordult akkor.

Melyik sportág izzasztotta meg a leginkább?

A legnehezebb a kajak-kenu volt, mert 40 kilométerre ültem a helyszíntől. A tragikus tetejében, hogy egyetlen egy kommentátort engedtek az Albano tóra, akinek az volt a dolga, hogy onnan adjon információt az összes ország kommentátorának a fejhallgatójára. Az illető egy angol úr volt, akit nyilván a nyelvtudása miatt tettek oda. Azzal kezdte a helyszínről, hogy „Hölgyeim és Uraim”. Már a megszólításnál is rosszat sejtettünk, tudni lehetett, hogy laikus, nem kolléga. Ezek után jöttek a versenyszámok, és Parti Jancsi kenu egyes 1000 méteren. Hatalmas versenyt vívott a szovjet Szilajevvel, teljesen egyszerre érkeztek célba. A mi angolunk csak annyit mondott: attól tartok hölgyeim és uraim, az orosz győzött. Szomorúan magam is ezt mondtam, majd utóbb kiderült, hogy parti – négy centiméterrel – győzött. Nem egy álmatlan éjszakámba került a „tévedés”.

Egy-egy közvetítés alkalmával mennyire mérlegeli, hogy még szakmai keretek között maradhat, és mikor lép ki Vitray Tamásból a drukker?

Ha magyarok versenyeznek, senki nem kérheti számon az emberen, hogy a mieinknek szurkol, ez természetes. Más kérdés, ha a drukkolás nyilvánvaló elfogultsághoz vezet, ha egy bizonyos ponton túl ízlésbe ütköző, mondjuk az ellenfelet bántó, az megengedhetetlen. Viszont az, hogy az ember kinek szurkol, ha a magyarok érdekeltek, nem lehet kérdéses.

Milyen kapcsolat alakult ki a 44 aranyérmessel, akiket közvetített?

Különös dolog ez: egyről sem mondhatnám, hogy szorosabb, rendszeresebb kapcsolatban álltunk volna. De amikor az ember közvetít, amikor szívszakadásig szorít érte, vele harcol, - annál nincs szorosabb emberi kapcsolat. Az olyan, mintha testvérem lenne az illető. Később, a korkülönbség révén, meg mintha a gyerekem. De mondom: soha nem kerestem a közelebbi ismeretséget a sportpályán kívül.

És viszont, a sportolók önnel?

Életem egyik kedves meglepetése volt, amikor 1988-ban a szöuli olimpia előtt az öttusázók meglátogattak. Hirtelen meg kellett operálni a gerincemet, és úgy nézett ki, hogy tán még az olimpiáról is lemaradok, végül mégis elmehettem. Indulás előtt egyszer csak felhívtak az öttusázók, hogy szeretnének eljönni, meglátogatnának. A lányom főzött egy vájdling spagettit és együtt ebédeltünk nagy jókedvben. Hogy utána pedig győzött a csapat is, meg az egyénit is megnyerte a Martinek Janika, elhatároztuk, hogy olimpiánként – persze a gerincműtétet kivéve – ezt megismételjük. Így is lett, de ezúttal csak egy aranyérem lett belőle.

A mostani olimpia mennyire lesz más Ön számára, mint a korábbiak?

Meglehetősen, mert nem leszek ott. De most már végre végig nézem az olimpiát. Igazán jól látni a versenyeket mostanra tévén lehet igazán, mert a kamerák mindent a szemem elé hoznak, a versenyzőt, az arckifejezését, mindent. Manapság nem három kamera közvetít ilyen eseményt a stadionból, hanem harminchárom. A másik nehézség, hogy a helyszínen közlekedni már jó pár olimpia óta szinte képtelenség. Általában kötelező még a nézőnek is legalább két órával előbb a helyén lenni. Mindenkit megmotoznak, egyesével engedik át a biztonsági kapun. Köztünk szólva nem olyan nagy passzió néha a jelenlét.

A televíziózás hogyan hat a mai olimpiai törekvésekre? Gondolok arra, hogy bizonyos könnyen közvetítheti, médiaképes sportágak inkább előtérbe kerülnek, míg más sportágak, amik nem olyan könnyen közvetíthetőek, kicsit háttérbe szorulnak.

Ebben tökéletesen igaza van annyi különbséggel talán, hogy ezek az utóbbi sportágak kétségbeesett erőfeszítéseket tesznek, hogy megőrizzék helyüket a programon. Így lett az öttusából egynapos verseny és így rövidült meg a vívás is, aminek 8 számából csak hatot engednek be az olimpiára, azt mondjuk túl sok. Rengeteg olyan kompromisszumot követel meg a televízió, amivel a sportnak nem használ. Mindez pedig azért van, mert a reklámozó, meg a szponzor úgy adja a pénzt, hogy elvárja, a nézőszám minél nagyobb legyen. Igen kemény csatát vívnak egyes sportágak és nagy engedményeket is kénytelenek megtenni. Mint Pekingben például a reggel kilenc órai úszódöntőkkel.

És nekünk, magyaroknak ez jó?

Nekünk az lenne jó, ha nemcsak a tévé előtt ülve sportolnánk. Fontos, hogy az olimpiát ne tévesszük össze magával a sporttal, mert az csak a sportnak egy szelete, és egyre inkább magasrendű szórakoztató iparág inkább.

A magyar csapat részéről, melyik lesz a legizgalmasabb, mire számít?

A magyarok teljes joggal a legtöbb sikert a kajak-kenutól várják, a tragikus esemény ellenére, amely elvette tőlünk az egyik legcsodálatosabb sportembert, Kolonics Györgyöt. Ha ez a csapatból a dacot váltja ki, hogy csak azért is, megmutatjuk, Gyuriért is, akkor nagyon jól szerepelhetünk. Ha ez valamiféle letargiát hozott magával, akkor lehetnek szomorú hátrányai is. A tragédia és a megrázó váratlansága ellenére azonban minden sportoló tudja, hogy négy évet dolgozott irtó keményen, hogy a lehető legtöbbet hozza ki magából. Ezt nem áldozhatja fel, és ez sokkal közelebb áll a sportolói mentalitáshoz.

Ha most kellene latolgatni, hány aranyat jósolna?

Négy és nyolc között. Ha nincs szerencsénk, akkor inkább csak négyet, ha minden jól megy, nyolcat is elhozhatunk.


HETEK / Németh Szilárd, Vizin Balázs

Ajánlom

További belföldi híreink